Egy hosszú kihagyás után újra itt lennék.
Az elmúlt héten egy csodálatos élményben volt részem. Vagyis inkább rengeteg hihetetlen élményben, ugyanis eljutottam a városba, ahol a híres Eiffel-torony, Diadalív, Invalidusok állnak és gyönyörködtetik az embereket: Párizsba. Életem első párizsi útja volt ez, és őszintén szólva, még most is hihetetlen, hogy tényleg megtörtént, 10 napig ott tartózkodtam abban a gyönyörű, rengeteg féle-fajta emberrel teli, és mégis magával ragadó nagyvárosban.
Eleinte úgy gondoltam, hogy Párizs majd teljesen magába szippant nappal, és így este már nem lesz erőm olvasni. Ám a rengeteg sétálás után, Eiffel-toronytól a Notre Dame-ig a Szajna parton és hasonló elképesztő "túrák", az olvasás tökéletes kikapcsolódásnak tűnt.
Közben azért néha-néha felpislantottam az ablakunkból látható Sacre Coeur-re, így megbizonyosodva, hogy nem csak álmodom a közös kiruccanásunkat Apával. :)
A könyv, amit elkezdtem olvasni pedig nem más, mint egy édesanya írása. Egy anyáé, aki harcolt a gyermekeiért, és mások gyermekeiért, csöpp kedvenceiért, hogy visszakapják őket, megölelhessék, játszhassanak velük.
Ez az édesanyja, aki úgy hiszem, sok szempontból példakép lehet másoknak, Kristine Barnett.