mese mese mátka!

Karácsonykor egy csodálatos hírrel vártak haza a vizsgákról. 

És mintha megéreztem volna, hogy milyen fontos fordulóponthoz ért az életem, pár nappal előtte vásároltam magamnak gyönyörű mesekönyveket a Könyvmolyképző Kiadó Meseidő! sorozatából. 

Már régóta szemeztem ezekkel a mesés történetekkel és egyedi grafikákkal, így nagy elvárásokkal kezdtem el olvasni először Bodor Attila legújabb csodáját, majd Novák Vica és Minka kalandjait, nem utolsó sorban Villó és a tündérkapu titkait és Matyi varázslatos történetét. 

Régen olvastam már mesét. 

Igazi mesét, amely elvarázsol, miközben tanít, és felhívja a figyelmed a fontos dolgokra az életben. Fontos dolgokra, mint a szeretet, a család, az önzetlenség, kedvesség, bizalom és barátság. Sorolhatnám még a fontos dolgokat, de azt hiszem, mindenki érti a lényeget. ;)

Míg mindegyik történet a maga nemében egyedi, élvezetes, kalandos és igazán mesés, más közös vonásuk is van: az illusztrátor, Szimonidesz Hajnalka. Itt jönne a tapsvihar rész, ha egy díjátadón lennénk, hiszen Hajnalka megérdemelné.

szerencsés (?) kritika

Tudjátok, hogy nem vagyok a fülszövegek szerelmese.

Sokszor esett meg velem, hogy elolvasva a leírást, érdekelni kezdett egy könyv, majd rá kellett jönnöm, hogy amiket a rövid bemutatás során megtudtam, majdnem a történet háromnegyedét lefedték. Nem volt meg az újdonság élménye a történéseknél.

Így próbálok az értékelések alapján lavírozni az új megjelenések között.

Amikor megláttam az írónő első magyar kiadványát, azonnal érdekelni kezdett a történet, méghozzá azért, mert a borítója megkapó, kedves, és egy igazán romantikus érzetet kelt. Én pedig szeretem a romantikát, ez van! 

Ám végül nem az első, hanem a második magyar megjelenésénél kötöttem ki, miután felkeltette az érdeklődésem Írország, és az ír útikalauz, amiről az értékelésekben meséltek.

Jenna Evans Welch könyve egy vidám romantikus történetnek indult, reményeim szerint egy részletes ír körutazás tervével, amire akár már a jövő héten be is fizethetném magam, és nekilódulhatnék.

az iskari legendája

Namsara?

Mi az a namsara?

Ki az a namsara?

Amikor először megláttam a borítót, és rajta a hatalmas, számomra ismeretlen szót, érdekelni kezdett a történet. Utánanéztem, hogyan értékelte a külföldi olvasókör – éljen a goodreads –, majd amikor megjelent magyarul, a molyon is kutakodtam.

Régen sem szerettem a fülszövegek olvasását, mert sokszor elárulták a történeteket, vagy épp sugallták a végkifejletet. Ám ehhez a könyvhöz elég volt a fülszöveg első egy-két mondatát elolvasnom, hogy tudjam, el szeretném olvasni.

 „Mindenek ​kezdetén volt Namsara, az égből és lélekből formált ifjú, aki nevetést és szeretetet hozott magával, bárhová ment. Ám ahol fény van, ott sötétségnek is kell lennie – így megjelent Iskari, a vérből és holdfényből formált leány, a pusztító, a halálhozó."

kegyetlen, majd Gonosz. vagy mégsem?

Még erősen él az emlékeimben az első rész befejezése, mikor rájöttem, hogy még januárig kell várnom a folytatásra. Úgy éreztem, az a majdnem kettő hónap, amit ki kell bírnom, csigalassúsággal fog telni. És mi lesz, ha addigra annyira más történetet olvasok, hogy nem tudok igazán visszarázódni ebbe a kalandba? 

Aztán elérkezett 2019. január 8-a. 

És elmúlt. 

Habár tisztában voltam vele, hogy a második rész megjelent, nem mertem belekezdeni. Még hátra volt pár szigorlat, amiket le szerettem volna tudni előtte. 

Jól tettem. 

Tündérfölde semmit nem változott: teli intrikákkal, titkokkal és kétértelmű mondatokkal. Sosem tudni, kiben lehet megbízni, és bár a tündérek nem tudnak hazudni, a szavakkal mesterien játszanak.

három kínai vad-hattyú

A könnyeimmel küszködöm az utolsó oldalakon.

Ha valaki pár évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy saját szórakozásomra fogok elolvasni egy több mint hatszáz oldalas családtörténetet, nem vagyok benne biztos, hogy hittem volna neki.

Most úgy érzem, nagyon sok mindenkivel meg szeretném osztani azt a rengeteg érzelmet, gondolatot, amit Jung Chang regénye váltott ki belőlem. Egy regény nagymamáról, anyáról és lányáról egy világban, amely képes volt a legrosszabbat kihozni a hétköznapi emberekből.

„Maónak sikerült a diktatúra leghatásosabb fegyvereivé formálnia az embereket. […] Azzal, hogy felszínre hozta és táplálta az emberek leggonoszabb tulajdonságait, Mao egy erkölcsi átokföldjét hozott létre, megteremtette a gyűlölet országát.” 

Jung Chang és családja hihetetlen bátorságról tett tanúbizonyságot.

Egy olyan korba születtek, egy olyan - innen távolinak és talán érthetetlennek is tűnő - országba, melyben a kommunizmus Mao Ce-Tung által rettentő méreteket öltött. Az iskolai tanulmányok is Mao szónoklatait tartalmazták, a művelődés „burzsoá” szokás volt, és tiltották. Nem voltak mozik, színházak, melyek szélesíthették volna az emberek látókörét. És a Nyugat a legnagyobb ellenségként élt mindenki képzeletében.

most. újra. de ki vagy te?

Az anyukák nagyon különleges lények, ahogy mindig megérzik, pontosan mire van szüksége a gyermeküknek. Az én anyukám is ilyen különleges lény, akiért nagyon hálás vagyok.

Ő az, akire mindig is hasonlítani szerettem volna és szeretnék is. Egy energiabomba, aki mindig törődik másokkal, akitől mindig számíthatok jó szóra - bár néha ez a jó szó fájdalmas, igaznak mindig igaz. A nehéz időszakokban is ő az, aki ott van, hogy seggbe rúgjon, majd a kezét nyújtva felsegítsen.

Amikor a kezembe adta egy könyvet, az első gondolatom az volt "nincs nekem szükségem erre, bátor vagyok én nélküle is". Nem erőltette, csak ott hagyta az asztalomon. Aztán elkezdtem olvasni.

Olvastam és olvastam a történeteket, és mindegyikkel tudtam azonosulni. Ha nem is pontosan ugyanaz történt meg velem, nagyon is hasonló "élményekben" volt már részem.

Így ismerkedtem meg Almási Kittivel, aki klinikai szakpszichológus, de engem nem ezzel a jól hangzó foglalkozással nyert meg.

papa kartonból és egyéb furcsaságok

Sosem voltam nagy színházi ember.

Az iskolai színházlátogatások nem szép és élvezetes emlékként maradtak meg bennem, inkább kötelezettségekként, amik sokszor az unalmasságig fajultak.

Nemrég azonban elhatároztam, hogy művészhallgatóként nyitok a világ felé.

Így jutottam el Székesfehérvárra egy barátnőmmel, hogy a Vörösmarty Színház stúdió színpadának első sorából nézzem végig

Tasnádi István: Kartonpapa című komédiáját 

Hargitai Iván rendezésében.

Őszinte leszek, nem véletlenül választottam ki ezt a darabot.

ÖTnégyháromkettőegy

2018 egy nagyon különleges év volt számomra.

Tartogatott leírhatatlan boldogságot, sok baráti összejövetelt, különleges találkozást, feledhetetlen koncertélményt, meghatározó olvasmányt és mély gyászt.

Az év végére nehezen választottam olvasmányt, hiszen ezzel mondhatni lezárok egy időszakot, egy újabb mérföldkő kerül a mögöttem álló hosszú útra, egy újabb évnek mondok búcsút. Aztán, amikor elolvastam Rachel Higginson új megjelenésének fülszövegét, úgy éreztem, erre van szükségem.

2018 számomra a veszteség éve is.

Egy régóta dédelgetett szerelem ért véget, és a gyász, ahogyan Elizabeth Carlsont, engem is letaglózott. Bár én nem tudom olyan élesen elkülöníteni a gyász öt szakaszát saját életemben, a Szerelem 5 lépésben című könyv ezeket a stádiumokat hivatott bemutatni.

„Ez a történet nem arról szól, hogyan szerettem bele valakibe.

 Ez a történet arról szól, hogyan tanultam meg ismét élni, miután a szerelem elhagyott.”

hóban a fellegekben

Az Időtlen szerelem trilógiát nehezen kezdtem el olvasni, mert balgán azt hittem, gyerekeknek szóló tündérmese. Ám kiderült, hogy egy kalandokkal teli, időutazással fűszerezett romantikus regénysorozat, amelyben a főszereplő az olvasó szeme láttára ér meg a feladatra, hogy saját döntéseket hozzon. Az izgalmak sosem múlnak el, néha egy-egy gyomorgörcs is megesik, vagy épp szívszorító jelenet. És a kérdések is folyamatos gyűlnek, és gyűlnek.

Kerstin Gier belopta magát a szívembe ezzel a három kötettel, és alig vártam, hogy újra olvashassak tőle. Míg a Silber-trilógia kevésbé fogott meg, az új megjelenés gyönyörű borítója azonnal levett a lábamról, és alig vártam, hogy végre a szerkesztésből a polcomra kerüljön a magyar változat.

Már a címe is tökéletes.

te felismered a medvét?

Egy könnyed, vicces történetre számítottam. 

Ami megnevettet, elgondolkodtat, és bevezet a hoki rejtelmeibe.

Csak olvastam és olvastam.

A történet vitt magával, dédelgetett, ám valahol mélyen ott lapult bennem az a feszültség érzés, hogy valami történni fog.

Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék

"Egy márciusi késő este egy tinédzser fogott egy dupla csövű sörétes puskát, kisétált az erdőbe, odanyomta a fegyvert egy másik ember homlokához, és meghúzta a ravaszt.

Következzék hát a történet, hogyan jutottunk el idáig."

Amikor a kezdet ilyen, vajon milyen a vég?