Nemrég, amikor könyvtárba mentem, apukám arra kért, hozzak ki neki egy Kepes András könyvet.
Jó - gondoltam, és kikerestem a polcokon a kérdéses kiadványt. Hazahoztam, elolvasta, tetszett neki.
Nagy figyelmet nem fordítottam rá, örültem a ténynek, hogy jó könyvet hoztam, és kész.
Aztán kiderült, hogy Kepes András Szegedre látogat, és én is kaptam jegyet az előadására.
Őszinte leszek, hallottam már róla, de nem olvastam egy könyvét sem, és nem igazán vagyok tisztában a munkásságával.
Az előadás kezdetekor izgultam, milyen lesz, a Boncz Géza terem tele volt érdeklődőkkel.
És megjelent Kepes András, szakállal.
El is sütötte azonnal az első poént ezzel kapcsolatosan, amitől kicsit az én izgalmam is felengedett.
Mesélt a régi idők kávéházi beszélgetéseiről.
A kávéházban az a jó, hogy az ember nincs otthon és még sincs levegőn.
Majd jöttek az anekdoták.
Ez van az anekdotákkal - lehet, hogy nem igaz, de sokkal jobb, mint a valóság.
A rengeteg történet.
Mesélt a családjáról, a gyermekei állatimádatáról.
Arról, amikor örökbe fogadtak egy gilisztát, és a virágárusnál egy cserépnyi földet vásároltak neki.
Barátjáról, Trauner Sándorról. Alexandre Trauner. Jelmeztervezőként dolgozott az Otello és a Legénylakás filmeken kívül sok más alkotásban is. És imádta a téli szalámit. A jó, magyar téliszalámit. Valamint bármilyen különleges helyzetben képes volt elaludni - először csak az egyik szemével, majd a másikkal is.
Robert di Niróról, akit nem sikerült meginterjúvolnia, pedig csak egy ajtó választotta el őket egymástól.
Martin Scorsese történetéről, amikor még azt hitte, nem csinálhatja meg a Krisztus utolsó megkísértése című filmet.
Martin Scorsese történetéről, amikor még azt hitte, nem csinálhatja meg a Krisztus utolsó megkísértése című filmet.
Fel sem tűnt az idő múlása.
Régen jártam olyan előadáson, ami teljesen lekötött.
A gondolataimat kikapcsoltak, és részese lettem a humoros, elgondolkodtató történeteknek, amik egyáltalán nem untattak, sőt - amikor másfél órával a kezdés után befejezte a mesélést, sajnáltam, hogy még egy utolsó élményét nem meséli el.
Hogy mi Kepes Andrásban a nagyszerű ?
Nem az, ahogy arról mesél, Gina Lolobrigidával készített interjút.
Vagy épp arról, hogyan beszélgetett egy órán át a Dalai lámával, és kérdezte meg őt a hatodik Dalai lámáról.
Ti tudtátok, hogy a hatodik Dalai láma nem szeretett volna Dalai láma lenni? Érdekes belegondolni, hogy valaki, akinek meg van írva a sorsa, feladna mindent a szerelemért, és azért, hogy normális emberként kocsmába járhasson. Elgondolkodtató, hogy már kiskorától kezdve valakit egyvalakivé nevelnek, nincs választási lehetőség. Egy opció van. Nem kell keresni önmagad, megmondják, ki vagy.
És az sem, ahogyan barátjáról, Gabóról mesél, aki Gabriel Garcia Márquez.
Az 1800 like egy profilképre kiemelkedő teljesítmény, mégsem ez az ok.
Az 1800 like egy profilképre kiemelkedő teljesítmény, mégsem ez az ok.
Kepes Andrásban az a nagyszerű, ahogyan ezekről a számomra hihetetlen, és már-már elképzelhetetlen emlékekről teljes természetességgel mesél. Nincs nagyzolás, nem érzem, hogy felvág a tényekkel, egyszerűen mesél az élményeiről, a közönség pedig csak ül, és hallgatja, egy pillanatra sem lankad a figyelem.
Ritkaság számba megy, hogy másfél órán keresztül mindenféle technikai effekt nélkül képes legyen valaki a figyelmet fenntartani, nem igaz?
Kepes András előadása valamit elindított bennem.
Még nem tudom, milyen hatással lesz az elkövetkezendőkre, hiszen nem is kell tudnom.
Ahogyan az indiai barátja sem tudta, aki mikor először járt Magyarországon meglátta őt a tévében, és azt gondolta: "nekem még lesz dolgom vele". És lett is, 10-15 évvel később.
Semmit nem kell elsietni.
Semmit nem szabad elsietni.
Majd minden jön.
Magától.
Az azonban biztos, hogy van még mit olvasnom, tanulnom, fejlődnöm.
És alig várom, hogy jobban megismerkedjek a Dalai láma rangjának rejtelmeivel, Alexandre Trauer munkásságával, a Krisztus utolsó megkísértése filmmel, a hatodik Dalai láma életével, és nem utolsó sorban Kepes András műveivel.
Puszi,
Patyi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése