Vannak könyvek, amik magukkal ragadnak.
Vannak, amik arra késztetnek, gondold újra az életed.
Vannak, melyek reményt adnak.
Vannak, mik mosolyra fakasztanak egy szomorú időszakban.
Vannak sorozatok, amik új energiákkal töltenek fel.
Vannak sorozatok, melyek megjelenésére izgatott vársz.
Vannak sorozatok, mik lezárultnak, számodra mégis újdonságokat rejtenek.
Vannak sorozatok, amelyeket sosem felejtesz el.
A könyvek más-más élethelyzetben, más-más jelentéssel bírnak, új üzenetet hordoznak magukban.
Minden olvasó azt látja meg a sorok között, amire éppen szüksége van.
Nem gyakran olvasok újra régi kedvenceket.
Lehet az időhiányra fogni, a rengeteg új megjelenésre, mely ismeretlen kalandokkal kecsegtet,
ám a lényeg az, hogy néha szükség van ezekre a régi kedvencekre.
Mert megvigasztalnak, felvidítanak, úgy hatnak, akár egy villámcsapás.
Be kell valljam nektek,
nekem most reményre van szükségem.
Ezt keresem a könyvekben.
És válaszokat arra, hogy miért is élünk.
Tényleg mindennek megvan a maga értelme az életünkben?
Minden szomorú, szívet tépő, fájdalmas elválás valami jobbat hoz magával?
És mikor érkezik meg az a jobb?
Mennyi ideig kell várni arra, hogy az ember újra teljesnek érezze magát és ne elveszettnek?
”Néha azt gondolom, hogy meghatározott számú alkalom van, hogy az ember… összejöjjön valakivel. És mi ketten már annyi alkalmat elszalasztottunk – a hangom elcsendesül –, hogy talán végleg eljátszottuk az esélyünket.”
Különböző válaszokat kapok a mostani olvasmányaimból.
A legutóbbi lehetséges opciókkal Anna és Lola próbált rajtam segíteni.
Stephanie Perkins: Anna és a francia csók
2013-ban olvastam először ezt a könyvet, és még a mai napig emlékszem arra a hajnalig tartó olvasási maratonra, amit akkor rendeztem. Letehetetlen regény, amely teljesen beszippantott, és nem engedett egészen napfelkeltéig.
Úgy tűnik, öt év alatt sikerült kifejlesztenem egy kicsivel erősebb önkontrollt, mert amikor újra elkezdtem olvasni, nem maradtam fent tovább hajnal háromnál. De addig csak úgy faltam az oldalakat
Annáról, akit az édesapja Párizsba küld, hogy ott fejezze be középiskolai tanulmányait.
Nem tudom, Ti hogy vagytok a külföldi tartózkodással,
távol a családtól, barátoktól, a megszokott környezettől.
Nekem vannak nehézségeim a hosszú távú távolban éléssel,
de dolgozom a megoldáson.
Ahogyan Anna is dolgozott. Szerencséjére ott volt Mer, a nyílt, kedves, és segítőkész lány.
Valamint Josh, Rashmi és St. Clair.
Étienne.
Mindannyian ismerjük a Vörös Pöttyös könyvek rejtelmes végkifejleteit.
Mégis...
Ez a regény más.
Tényleg az!
Vannak regények, amiktől az éjszakai olvasás közben le-lecsukódik a szemed, és néha bebólintasz, pedig remekül megírt mondatokat fűztek egymás után izgalmas sorrendben.
Stephanie Perkins képes elérni, hogy egy könyv felpörgessen, mondhatni olyan energiákkal töltsön fel, amik hatására az egész napod sokkal vidámabb lesz, még akkor is, ha szívfacsaró dolgok történnek az oldalakon.
Mert az izgalom áthat, és már-már kényszerű remegésre sarkall.
Letehetetlen.
Második olvasásra is.
És van egy olyan érzésem, nem ez volt az utolsó újraolvasásom.
"Kissé megingok, és levegő után kapkodok.
Hogy lehettem ilyen bolond?
Hogy hihettem egy pillanatig is, hogy nem vagyok szerelmes belé?"
Olvassátok el Ti is (újra)!
Puszi,
Patyi ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése