Tapasztaltátok már, milyen jó elmenekülni egy könyv lapjaiba?
Hogy ki tud menteni a hétköznapi melankóliából egy történet, egy idegen meséje?
És hogy egy mese mennyire szíven tud ütni?
Én most menekülök.
Nem feltétlen azért olvasok, hogy örömet okozzon, inkább azért, hogy máshol legyek.
Máshol, ne a saját világomban, ne a saját életemben, mert most minden fáj, és minden szomorú.
Erőn felül kell teljesítenem, hogy mosolyogjak, nevessek, viccelődjek másokkal. Nagy levegőket kell vennem ahhoz, hogy normálisan tudjak viselkedni.
Menekülök.
A valóság széthullik körülöttem, és csak a könyv marad.
Épp iskolába siettem hajnalban a vonatállomáson, amikor eszembe jutott, hogy nincs nálam semmilyen olvasmány, otthon hagytam a tervezett könyvet. Kétségbe estem. Nem akartam a saját gondolataimmal maradni két órára. Szerencsére, az állomás újságosa már nyitva volt, és az olcsó könyvek között egy nagy rózsaszín kiadvány fel is keltette az érdeklődésem.
Agatha Christie - hirdeti cirka betűkkel a borító.
Eddig nem olvastam a krimi koronázatlan királynőjétől, így úgy véltem, itt az ideje. Egy izgalmas krimi igazán jó kikapcs lesz. Krimi helyett azonban egy lélektani regény akadt a kezembe (így jár az, aki nem olvas fülszöveget), egyike az írónő azon kevés irományának, melyekben gyilkosság nélkül kelt feszültséget.
Az óriás kenyere rendkívül különleges olvasmány.
Nem tudnám kategóriába sorolni igazán.
Több ember életéről szól, és arról, hogyan fonódnak össze a sorsaik életük előrehaladtával.
Vernon Deyre, ki gyerekként félt a Vadállattól, és menekült, ha édesanyja zongorázott, felnőttként sokkos állapotba kerül egy koncert hatására.
Joe gyerekként ígéretet tesz, hogy sosem lép anyja nyomdokaiba, és nem hagyja, hogy férfiak irányítsák.
Sebastian zsidó család sarja, szerető szülők gyermeke, jó stílusérzékkel.
Nell igazi úri kisasszony, akinek minden mozdulatát édesanyja határozza meg, aztán szerelmes lesz.
Belemerültem a szomorú hangulatba, a magány érzésébe, a szereplők gondolataiba és ekkor...
A legjobban úgy tudom megfogalmazni az élményt, hogy arcon csapott a regény.
Nem tudom kiverni a fejemből...
"rosszabb időben távol lenni egymástól, mint térben. Ha nem a megfelelő életkorban vagy, reménytelenül távol lehetsz valamitől, pedig lehet, hogy valósággal egymás számára születtetek, mégis..."
"Lehetsz okos vagy előrelátó, megtervezheted az életed minden lépését,
és ha elég erős vagy, sikert sikerre halmozol,de a világ minden okossága és óvatosságasem képes megmentenia szenvedéstől."
Joe, Vernon és Sebastian története nem egy vidám história.
Nem tudom, hogyan ér véget a sok felemlegetett történetszál. Nem tudom a jövő minden egyes részletét. A végkifejlet egyik oldalát ismerem, a többi homályba vész.
Csak azt tudom, hogy ezeket az idézeteket azóta is emésztem, mert teljes mértékben megértem, igazán átérzem.
Fáj.
Menekülni akarok.
És aztán megtalál egy regény.
Amely felkarol, és tanít.
Nem hagy magamra, de nem traktál felesleges pozitív jövőképekkel.
Az első Agatha Christie regényem.
Örülök, hogy olvastam.
De még azért emésztenem kell.
Puszi,
Patyi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése