Ahogy a polcokon sorakozó könyveken járattam a tekintetem jobbra-balra, egyszer csak két csillogó virágmintát fedeztem fel, amik magukra vonzották a tekintetem. Leemeltem a polcról a könyvet, és az egyáltalán nem hatásvadász cím ellenére is úgy döntöttem, minden előzetes ismerkedés nélkül, elolvasom.
Az első két oldal után már fogtam a fejem. Mi történik? Temetés? Nem esküvő? Egyazon napon?
Nem értettem, hogy hogy lehet egy anyósjelölt ennyire szívtelen, hogy lehet egy anya ennyire szívtelen. Nem értettem, hogy ki kicsoda, és miért néznek a főszereplőre csúnyán, hogy miért olyan a szülők amilyenek. Semmit sem értettem igazán.
Hogy rendben lesznek a dolgok? Mégis hogyan?
Kerry Lonsdale érzelmi kavalkádot okozott alig pár oldal alatt, és ezzel elérte, hogy legszívesebben azonnal a regény végére lapoztam volna, hogy megtudjam a végkifejletet, mert alig bírtam idegekkel.
Kerry Lonsdale:
Minden, amit ELTITKOLTUNK
Aimee Tierney egy csodás szerelmi történet főszereplője: James-szel kisgyerekkorukban ismerkedtek meg, és hamar a legjobb barátok lettek. Míg Aimee támogatta James festői ambícióit, James támogatta a lányt szakács álmában. Aztán felnőttek: Aimee a szülei éttermében sütött, míg James a családi vállalkozásban segítkezett, valamint fejlesztette festői stílusát.
Ám a történetünk nem innen indul. Ezt csak fokozaton tudjuk meg, ahogyan haladunk előre egy regényben, ami megannyi titkot és meg nem válaszolt kérdést rejt magában.
Egy lány, egy nő szerelmének történetét mutatja be.
Egy szerelemét, amelyet a házasság szentségében akartak védelmezni.
Egy szerelmét, amit a szív diktált, ám az elme visszafogott.
Szerelemről beszélek, mégsem mondanám ezt a regényt romantikusnak. És nem mondanám igazán boldognak, sem igazán szomorúnak.
Keserédes.
Ez a szó írja le számomra legjobban ezt a történetet, amely a székhez/ágyhoz/fotelhoz/hintaágyhoz szögezett és nem engedett, amíg fel nem nyitotta a szememet. Mert sötétben tapogatóztam. Nem éreztem, hogy összeszorulna a gyomrom egy szomorú jelenet alatt, ám egy egészen más élmény kerített hatalmába.
Valószínű, ha ennél mélyebben is beleástam volna magam érzelmileg, eléggé megviselt volna. Ám inkább szemlélőként olvastam, és a történet kimenetelét helyeztem előtérbe az érzelmek megélése helyett. Ú
gy gondolom, nemcsak így volt számomra biztonságosabb, hanem az írónő is ilyen szemlélettel írta meg a könyvet: ha az olvasó kívánja, bele tudja ásni magát az érzelmekbe, ám nem fog dagonyázni az önsajnálatban és a kétségbeesésben, hiszen Aimee nem áll meg a fejlődésben.
Kerry Lonsdale regénye érdekes felütéssel indít, majd folyamatos visz az elkerülhetetlen végzet felé.
A halál egy olyan téma, amely (sajnos) mindenkit érint. És mégis annyira felfoghatatlan tud lenni.
Mi történik a halál után? Hogyan léphetünk tovább? Biztos elment a szerettünk? Miért nem jöhet vissza?
Aimee is ezekkel a kérdésekkel küszködik, miközben a világ azt várja tőle, hogy minél hamarabb birkózzon meg a fájdalmával és lépjen tovább.
Kissé lassan indul be a regény azon része, amikor elkezdtem kérdéseket feltenni, és agyalni a feltáratlan titkokon, ám a végére a történet olyan szinten bepörög, hogy nem tudtam hol is áll a fejem hirtelenjében. Már közel voltam a remegéshez az izgalomtól, hogy mi fog kiderülni.
Arra csak későn jöttem rá, hogy egy sorozat első részével van dolgom, ám mindenképp a pozitív oszlopba írnám, hogy a történet egy része szépen lezáródni látszik, amikor egy újabb csavarral kelti fel az érdeklődést az írónő.
Jól csinálta!
Megnyugtat, majd újra felcsigáz.
Örülök, hogy a borító alapján választottam és elolvastam ezt a könyvet!
Ismerjétek meg Ti is, és alkossatok róla saját véleményt! ;)
Puszi,
Patyi ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése