A könnyeimmel küszködöm az utolsó oldalakon.
Ha valaki pár évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy saját
szórakozásomra fogok elolvasni egy több mint hatszáz oldalas családtörténetet,
nem vagyok benne biztos, hogy hittem volna neki.
Most úgy érzem, nagyon sok mindenkivel meg szeretném osztani
azt a rengeteg érzelmet, gondolatot, amit Jung Chang regénye váltott ki
belőlem. Egy regény nagymamáról, anyáról és lányáról egy világban, amely képes
volt a legrosszabbat kihozni a hétköznapi emberekből.
„Maónak sikerült a diktatúra leghatásosabb fegyvereivé formálnia az embereket. […] Azzal, hogy felszínre hozta és táplálta az emberek leggonoszabb tulajdonságait, Mao egy erkölcsi átokföldjét hozott létre, megteremtette a gyűlölet országát.”
Egy olyan korba születtek, egy olyan - innen távolinak és talán
érthetetlennek is tűnő - országba, melyben a kommunizmus Mao Ce-Tung által rettentő
méreteket öltött. Az iskolai tanulmányok is Mao szónoklatait tartalmazták, a
művelődés „burzsoá” szokás volt, és tiltották. Nem voltak mozik, színházak,
melyek szélesíthették volna az emberek látókörét. És a Nyugat a legnagyobb
ellenségként élt mindenki képzeletében.
A történet a dédmamával kezdődik, akit hozzáadtak
egy nála több évvel fiatalabb, feltörekvő fiúhoz, aki egész életében vágyta a
hatalmat. Ilyen családi háttérből indult útnak Yu-fang, az írónő nagymamája.
„Kiváló ember volt – életvidám, tehetség és sokoldalú. De soha nem bontakoztathatta ki a képességeit. Egy ambíciózus kisvárosi rendőr lánya volt, majd egy hadúr ágyasa, mostohaanya egy kiterjedt és szétszóródott családban, két pártfunkcionárius anyja, illetve anyósa – ilyen körülmények között nem sok boldogságban lehetett része.”
Azonban a nehéz kezdet nem jelent könnyű életet. Semmiképp.
A Kuomintang bukása utáni kommunista Kínában egy fiatal
harcos minden bizalmát a pártba vetette, elhatárolódva a házastársi törődéstől,
a családi szeretettől. Shou-yu és De-hong mindketten elhivatott párttagok, akik
az országért, a jobb megélhetésért dolgoznak. A szebb jövőért.
A valóság fájdalmas dolog. Szívszorító, gyomorforgató.
Jung Chang családja történetét igen tárgyilagosan fogalmazza
meg. Érzelmeiről csak a saját magát közvetlen érintő időszakokban beszél, ám
azokról is visszafogottan. Édesanyja, De-hong életének nehéz időszakairól,
melyekben feleségként egyedül érezte magát és elhagyatottnak, ugyanolyan
hangsúllyal beszél apjáról, ki hanyagolva élete szerelmét a pártnak szentelte
minden egyes percét. Nem ítélkezik, csak közöl.
Ezek a közlések azonban többet mondanak minden hasonlatnál
és metaforánál.
A legnagyobb szörnyűségek közepette képes elérni, hogy mégis továbbhaladjak történetükkel, és végül megtudjam, hogyan kapott a kommunista Kínából egy fiatal lány angol ösztöndíjat.
Ezt a könyvet el kell olvasni, hogy teljes legyen a kép.
Mert
akkor fény derül a cím szeretettel teli jelentésére.
"Xia doktor különösen kedves volt hozzá, és úgy nevelte, mint a saját lányát, a vezetéknevét is ráruházta - azt viseli mind a mai napig, a Xiát -, és új keresztnevet is adott neki, a De-hong-ot, amely két írásjegyből áll: a HONG vadhattyút jelent, a DE pedig az egy nemzedékhez tartozókat jelöli, erény az értelme."
„Mikor Xia doktor tudomást szerzett születésemről, így sóhajtott: - Még egy vadhattyú! Er-hongnak neveztek el, azt jelenti: 'Második Vadhattyú.'”
Értelmet nyer az a tény is, hogy egy tizenéves kislány nevet
akar változtatni Mao hatására, méghozzá egy háborúra emlékeztető névért
könyörög szüleinek.
„Új nevem, Jung ősi és homályos értelmű szó volt a „hadi események”-re, csakis a klasszikus költészetben és néhány régies kifejezésben fordult elő. Hajdanvolt csaták emlékét idézte ragyogó vértezetű hadfiak között, akik nyerítő méneken vágtatnak, kezükben íj.”
Ezután más színben látszik Dr. Xia megszólalása, minthogy:
„-
A páciens emberi lény – szokta mondani –, ezt minden orvosnak tudnia kell. Nem szabad arra gondolnia, hogy miféle emberi
lény is.”
Talán megértjük, miért nem lázadt fel az istenadta nép
éhínség és elnyomás közepette a rendszer ellen:
"Úgy éreztem, ha keményen dolgozom, talán méltó lehetek
arra is, hogy egyszer saját szememmel láthassam Mao elnököt. Ez volt akkor
életem célja."
Nem csak újabb történelmi tényként rögzül, hogy:
„Ezek és a sok hasonló eset jól példázzák Mao kulturális forradalom alatti módszereit: Mao nem írt alá halálos ítéletet, hanem csak jelezte a szándékait, és mindig akadt valaki, aki önként végrehajtotta a kínzásokat, improvizálva a borzalmas részeket.”
És nagyobb meglepetésként ér az is, mekkora hatással voltunk
mi, magyarok a kínai birodalomra:
„Mao és a Négyek Bandája a megmozdulást 'magyar típusú zavargásnak' nevezte. Teng Hsziao-pingre, akit a külvilágtól elzárva tartottak, az a vád zúdult, hogy ő rendezte a tüntetést, és elnevezték 'a kínai Nagy Imrének'."
Egy igaz történet, amely rengeteg szörnyűséget tartalmaz a
Vadhattyúkról, akik egymást támogatva haladnak előre a kijelölt úton. Három
végtelenül erős nőről, kik példaértékű életet éltek, és megmutatták, a szeretet
mennyi mindenre képes.
Egy igaz történet arról, hogy a boldogság a lehető legkisebb
történésekben is felfedezhető.
Egy igaz történet.
Az utolsó száz oldalt már nehezen olvastam. Féltem a végtől,
ami mindvégig a szemem előtt lebegett, hiszen a történetet egy kidolgozott
kronológia előzi meg, átlátható családfával. A kronológia a családi és
általános kínai történelmet vázolja fel egymás mellett, átfogó képet adva a
feldolgozott korszakról.
Örülök, hogy egy különleges kínai látogatás ennek a könyvnek
a beszerzésére ösztökélt.
Más szemmel látom a világot, az életet – bármennyire szentimentálisan
is hangzik.
Olvassátok el, miután felvértezték magatokat!
Hisz ez nem egy kitalált történet, hanem a vérvörös valóság.
Patyi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése