Sosem voltam nagy színházi ember.
Az iskolai színházlátogatások nem szép és élvezetes emlékként
maradtak meg bennem, inkább kötelezettségekként, amik sokszor az unalmasságig
fajultak.
Nemrég azonban elhatároztam, hogy művészhallgatóként nyitok
a világ felé.
Így jutottam el Székesfehérvárra egy barátnőmmel, hogy a
Vörösmarty Színház stúdió színpadának első sorából nézzem végig
Tasnádi István: Kartonpapa című komédiáját
Hargitai Iván rendezésében.
Az elmúlt időszakban feltűnt, hogy egyre több magyar sorozatot
adnak a tévében, ami érdekel. Köztük a Korhatáros szerelem első évada, vagy épp
a 200 első randi Lucájának mindennapjai. A fiatal színészek többségét nem is
ismertem ezekből a történetekből, ami az én szegénységi bizonyítványom, és ezen
változtatni akartam. A Korhatáros szerelem jófiúja, Kovács Tamás lett az első
kiszemelt, akit színházi körülmények között is szerettem volna látni.
A másik ok erre a darabra a történet volt: egy feleség
elvesztette férjét, Miklóst, amit nem tud feldolgozni, és egy kartonból
kivágott kartonfigurával pótolja fájó hiányát.
Kartonfigura.
Az egyik igen kedvelt regényem a Flat-Out-Love, avagy
magyarul Szeretni bolondulásig, amiben a kis Celeste bátyja távollétét hasonló
módon dolgozza fel: egy hatalmas kartonfigurával helyettesíti legnagyobb
testvérét, mely azonban már Tasnádi kartonfigurájának továbbgondolt, mondhatni
felturbózott változata. A regény belopta magát a szívembe, így kíváncsi voltam,
egy hasonló kezdőkép milyen végkifejlethez vezet színpadon.
Mielőtt beléptünk a kis stúdióba, egy különleges névre
lettünk figyelmesek a szereplők listáján: Pálya Pompónia. Sosem hallottam még a
Pompónia keresztnevet, de azonnal megragadt a fejemben.
Amikor pedig beléptünk, a szereplők egy része
már a színpadon várta érkezésünket átlátszó, hatalmas babaházakban – ahogyan Urbán Balázs olyan jól megfogalmazta. A díszlet ott volt a szeren, fantáziadús,
modern, érthető, nekem nagyon tetszett. És már ekkor kitűnt göndör, szőke
fürtjeivel a Helgát alakító Pompónia.
A történet középpontjában a családi ebéd áll, melyen részt
vesz a kartonfigura Miklós is, akivel felesége úgy bánik, mintha ép és
egészséges férjura ülne mellette. Úgy tűnik, fia, Zsolti is a kartonfigura hatása
alatt áll, ám nem mindenki bír komoly arcot vágni az abszurd jelenthez. Míg a
kezdetekben a gyászoló feleség, Éva bátyja és annak családja, köztük a lázadó
Helga, próbálja visszafojtani nevetését, és kiugrasztani a nyulat a bokorból, az
események egyre különösebb irányt vesznek. Miklós cigarettát kíván, majd aludni
tér oldalán fiával, Zsoltival. Éva bátyjával beszélget annak elfuserált házasságáról.
Helga zenét hallgat a szobájában.
A színészek tökéletesen belehelyezkedtek a szerepeikbe
karnyújtásnyira a nézőktől.
Minden egyre furcsább és furcsább lesz, a karakterek egyre agresszívebbek,
egyre különösebbek. Aztán jön a díszlet-, világítás-, zeneváltás és az egész
színpad megőrül. Én eleinte még a Pompóniától kapott világító szálnak örülök, aztán
kicsit meg kell ráznom a fejem, hogy újra észbe kapjak.
Jól látok?
Páran a nézőtérről ennél a pontnál döntenek úgy, hogy elhagyják
a termet. Legalább nyolcan, tízen kivonulnak. Én még nem tudom eldönteni,
akarom-e látni ezeket a beszívott képzelgéseket, de igazából annyira lefagytam
a váltástól, hogy megmozdulni sem tudok. A színészek pedig
csak pörögnek a lábunk előtt heverő színpadon, olyan gyorsöltözéseket
produkálva, hogy le a kalappal.
A kezdeti lefagyás ellenére örülök, hogy a helyemen maradtam.
A vég egy feloldás, ami valamilyen szinten értelmet ad az azt megelőző
őrületnek. És újabb bizonyítékot szolgáltat arra, hogy végleges legyen az
elhatározásom: Pálya Pompóniát más szerepekben is látni szeretném.
Hihetetlen ahogy Helga szemüvegét a fejére tolva mennyire
más hatást vált ki belőlem a beszéde, miközben az összetákolt kartonpapát tartja
jobb kezével.
Amikor a tapsnak vége és a színészek is kivonultak, mi még
egy darabig ülünk a helyünkön. Azt hiszem, mindkettőnknek rendesen kattog az
agya.
– Akkor most ez a hatalmas buli a beszívást jelképezte, igaz?
– kérdezem, ahogy próbálom összeszedni a gondolataimat.
– Igen, igen – érkezik a válasz, hasonlóan elgondolkodott
hangon.
Ahogy kijövünk a kabátunkért, és elindulunk lefelé a
lépcsőn, még mindig az eseményeket értelmezzük, elemezzük, nagyon élvezetes beszélgetés!
A nagy elmélyedésben elköszönök az ajtónál álló fiútól, aki kedvesen ránk
mosolyog, és a bal oldalamon jövő srácra is rámosolygok:
- Hello! – mondom, ahogy a szemembe néz, majd a mögötte jövő,
mikrofonnal felszerelt színész meglepett kifejezését látva kicsit magamhoz
térek.
Épp teljesen természetességgel köszöntem rá Hajdu Tiborra.
No worries, Patyi, biztos másokkal is előfordul. Jaj, de égő!
Na de az előadás utáni delírium állapotra fogom a történeteket.
A Kartonpapa egy elgondolkodtató, (kicsit) megbotránkoztató darab, amit még sokáig
emlegetni fogunk barátnőmmel.
Egy azonban biztos: nem utoljára jártunk a Vörösmarty Színházban.
Puszi,
Patyi ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése