2018. december 30.

ÖTnégyháromkettőegy

2018 egy nagyon különleges év volt számomra.
Tartogatott leírhatatlan boldogságot, sok baráti összejövetelt, különleges találkozást, feledhetetlen koncertélményt, meghatározó olvasmányt és mély gyászt.
Az év végére nehezen választottam olvasmányt, hiszen ezzel mondhatni lezárok egy időszakot, egy újabb mérföldkő kerül a mögöttem álló hosszú útra, egy újabb évnek mondok búcsút. Aztán, amikor elolvastam Rachel Higginson új megjelenésének fülszövegét, úgy éreztem, erre van szükségem.

2018 számomra a veszteség éve is.
Egy régóta dédelgetett szerelem ért véget, és a gyász, ahogyan Elizabeth Carlsont, engem is letaglózott. Bár én nem tudom olyan élesen elkülöníteni a gyász öt szakaszát saját életemben, a Szerelem 5 lépésben című könyv ezeket a stádiumokat hivatott bemutatni.
„Ez a történet nem arról szól, hogyan szerettem bele valakibe.

 Ez a történet arról szól, hogyan tanultam meg ismét élni, miután a szerelem elhagyott.”

Öt szakasz, amely azzal kecsegtet, ha ezeken átjutsz, újra szabad leszel, újra tudsz felszabadultan nevetni, és örülni a mások és saját boldogságodnak.
Tagadás.
Harag.
Alkudozás.
Depresszió.
Elfogadás.
Szeretem az ötös számot, a második kedvencem, ebben a kontextusban mégsem vagyok oda érte.

Tagadás.
Amikor még álmodsz róla, és reménykedsz, hogy ami történt, nem történt meg.
Hogy álmodsz, ébren képzelegsz egy olyan jövőről, amit nem akarsz megélni.
Harag.
Amikor rájössz, szerelem és gyűlölet oly közel áll egymáshoz, és mégis oly távol.
Hogy lehet szeretve utálni valakit minden tettéért.
És hogy nemcsak a szerelem erős érzelem.
Alkudozás.
Amikor akár a saját életed is felajánlanád, hogy valami másképp alakuljon.
Megválnál legféltettebb kincseidtől, vagy akár a számodra hivatássá avanzsált hobbidtól, csak minden térjen vissza a régi kerékvágásba.
Depresszió.
Van. Létezik.
Nem egyszerű sem felismerni, sem kilábalni belőle.
Elfogadás.
Nem tudom, ez a szakasz mikor érkezik el.
Vagy épp, hogyan.

Rachel Higginson olyan átéléssel ír, ami folyamatos gyomorgörcsöt okozott, és letehetetlenné varázsolta a könyvet. Hiszen a legtöbb esetben tökéletesen együtt éreztem vele, tudtam, hogy amit ír, milyen rettentően fájdalmas, mennyire elviselhetetlen az igazságtalanság érzése olyankor.
És vártam a feloldást. Azokat a pillanatokat, mikor Elizabeth is rájön, hogy túl lehet ezt élni, tovább lehet lépni négy gyerekkel a következő fázisba, és örülni egy-egy közösen elköltött napnak.
Habár a könyv magával ragadott, a történet megnyert, és úgy gondolom, érdemes volt elolvasnom egy szerelmes regényt a továbblépésről, egy valami elrontotta az örömömet.

Ben.
Ben Tyler egy igazi lovag fehér lovon, akitől, mint a Vadregény Hamupipőkéje, menekül a hercegnő, de ő mégsem adja fel. Egy megmentő, akire mindenki vár az életben.
Ám a helyzet az, hogy a megmentő nem mindig egy újabb szerelem, egy újabb komoly kapcsolat, életre szóló összetartozás. A megmentő egy igaz barát, egy kitartó családtag, egy mosolygó idegen, egy elgondolkodtató iromány, egy felvillanyozó mozgásforma.
Azt sajnálom, hogy ez a könyv kissé azt sugallja, csak egy újabb szerelem képes kisegíteni az embert egy véget ért kapcsolat okozta gyászból. Pedig szerintem nem így van. Egy kapcsolat vége egyben önértékelést is jelent, és egy esélyt az újrakezdésre, az eddigi mozzanatok átgondolására. Mert, ha bezárul egy ajtó, mindig kinyílik egy másik. Bármilyen elcsépelten is hangzik.

Szóval,
fájó szívvel és gyomorral olvastam végig ezt az öt fázist, melyek mindenkinek tartogatnak fontos felismeréseket. Örülök, hogy a szép, bár furcsa borító, és a szívszaggató kezdet nem ijesztett el, és sikerült eléggé megacéloznom magam annyira, hogy egy könnycseppet se ejtsek Lizért és négy űbercuki csemetéjéért. Ahogyan örülök annak is, hogy megismerhettem a Carlson és Tyler családot.
Fájdalmasan szép történet.
"Nem volt sem tűzijáték, sem elképesztő pillanatok sorozata. Csak mi ketten, elvesztetten bolyongtunk a sötétben. Mintha valamiféle keresőúton jártunk volna mindketten, de külön-külön. És egy nap ugyanarra az útra tévedtünk."
Lehet, hogy én nem tudom meghatározni, éppen melyik fázisban tartok,
de az biztos, hogy 2018 nemcsak a gyász éve, 
hanem sok minden remek, csodálatos más élményé is, amikre jó érzéssel gondolok vissza. 
Bevallom, féltem ettől az évtől. Tisztán emlékszem 2018. január 1-jére, ahogyan a gyomromat rossz érzés környékezte – és nem az előző esti vad buli miatt, ami nem is volt vad. Talán éreztem, hogy valami nem lesz rendben.
Ám akkor még nem tudtam, hogy mennyi örömben is részem lesz.
És mindennek a végén, úgyis a legfontosabbak a jó dolgok lesznek, nem igaz?

Ti elgondolkodtatok már rajta, miért volt csodálatos év 2018?
Érdemes, hisz minden rosszban van valami (nagyon-nagyon) jó!

Boldog Új Évet Nektek! 💙
És köszönök mindent!

Puszi,
Patyi ;)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése