egy rövidfilm bemutató margójára

Előfordult már Veletek, hogy megtetszett egy szereplő?

Hogy a mindennapjaitok részévé vált, és néha már majdhogynem emlékeztetni kellett magatokat a tényre, miszerint ő egy kitalált karakter?

Előfordult már, hogy egy fiktív történet szereplője megdobogtatta a szíveteket?

Hogy úgy éreztétek, ha létezne, ő lehetne az igazi?

Előfordult már, hogy a fejetekhez kaptatok a kavargó gondolatok miatt, amik egy-egy könyv szereplői körül jártak és jártak, meg nem álltak?

Számomra az első nagy képzeletbeli szerelem egy rendkívül különleges történt apropóján alakult ki:
A vándorló palota. 💛
Miyazaki Hajao remekbe szabott rendezése, amit mindenkinek ajánlok. Még ma is libabőrös leszek tőle, és nem csak azért, mert belehabarodtam az egyik szereplőbe.

Azóta megéltem pár könyves borzongást.

Egy-két szeretni való karaktert, akiket szívesen megismernék a valóságban is.

Úgy mondanám, rajongó típus vagyok.

Képes vagyok fellángolni valami kapcsán, majd észhez kapni és visszafogni a lángjaimat. De a visszafogáshoz idő kell, addig pedig...

Hogy miért beszélek itt össze-vissza rajongásról, lángolásról, és viszonzatlan, egyoldalú szerelem-féleségről?

Mert ennek köszönhetően jutottam el életem első magyar rövidfilm bemutatójára.

Nem tudtam, mire számítsak.

Hány rövidfilm lesz.

Milyenek lesznek.

Hogy mennyi ideig fog tartani.

Tetszeni fognak-e.

Csak azt tudtam, hogy még szerencsére kezdeti fázisban lévő rajongásom megtestesítője szerepelni fog az egyik bemutatásra kerülő alkotásban.

Izgatott voltam, mikor egy barátnőm igent mondott a meghívásomra, hogy együtt éljük át e különleges élményt, és akkor sem tört le a lelkesedésem, amikor azt láttam, összesen ketten leszünk a mozi kistermében.

Végül hárman ültük végig a 116 perces alkotássorozatot.

És minden percéért megérte.

Majdnem mindért.

Voltak rövidfilmek, melyeknél csak ültem, és néztem, ügyelve, hogy le ne essen az állam, mert egyszerűen nem értettem őket.

Volt például, amikor egy család egy hatalmas, radioaktív répát kezd el kiásni, majd jönnek az atomreaktor dolgozói, majd még ásás, aztán halál, aztán siker, nevetés, halál, evés, mínusz egy pohár, és tasli. Ezt például egy ideig még emésztenem kell.

Vagy épp a lány, aki azt álmodja, ő Messi. 

Ám!

Kettő kisjátékfilm a székhez ragasztott, és nem engedett.

Még most is a hatása alatt vagyok a legutolsónak, ami egy rendkívül valóságos helyzetet vázolt fel a mai valóságról.

De kezdjük a "könnyebben emészthetővel".

⃟

Van egy határ

Egy apáról és fiáról szól, akik menekülnek az országból.

Mindössze 14 percről van szó, mégis már-már elviselhetetlen az a feszültség, amit érzek. Amikor azt gondolnánk, jó történik, a zene, a képi világ, a szereplők megmozdulásai mást sejtetnek. Rossz érzéssel, már-már gyomorgörccsel küszködök, ahogy nézem, amint az apuka mesél az életéről, arról, miért lett menekült, és a tolmács fordít. A kisfiú a háttérben játszik, és az angolul beszélő tiszttel nevetgél.

Menedékjogot kér egy szülő, hogy jobb életet adhasson a fiának.

Akkor vajon mi ebben a történetben a fájdalmas? 

A szomorú?

Az, amitől összeszorul a gyomrom?

Mindenképp ajánlom megnézésre.

⃟

Hetvenes

Úgy is utalhatnék rá: interjú egy idős ember utolsó óráiról.

Al Ghaoui Hesna nevét többször hallottam, láttam már. Ajánlották nekem könyvét, nem egyszer, ám úgy érzem, nekem meg kell érnem hozzá. Egyre többször találkozom vele, mint ahogy most is. Ebben a dokumentumfilmben, ami nem is dokumentumfilm.

Egy világról, ami egyáltalán nem különbözik a miénktől.

Óriási reklámkampányt követő népszavazáson meghozták a döntést az idősek sorsáról. Az idősekéről, akik felnevelnek minket, megvédenek, tanítanak, okítanak, szeretnek, ápolnak, megnevettetnek, mesélnek, és még sorolhatnám. Az idősekéről, akik egyszer mi is leszünk.

A népszavazás eredménye a kis közép-európai országban a hetvenes törvény: minden hetvenedik életévét betöltő embert az Álomgyárba szállítanak, ahol végső órájuk előtt igazi luxus körülmények között élhetnek.

Ám mi a helyzet azokkal, akik élni akarnak? Ők vajon összefognak és fellázadnak? 

És a család? Ők próbálják megvédeni idős szerettüket?

Vagy úgy gondolják, a nép szava döntő?

Nem mondanék róla többet, csak még három dolgot:

1) Ne hagyjátok ki!

2) Készüljetek fel lelkileg, mert fontos kérdéseket feszeget!

3) Érezzetek!

⃟

Ez a kisjátékfilm bemutató rendkívüli élmény volt számomra.

Nemcsak azért, mert rájöttem, több jó, inkább remek, rövidfilmet forgatnak magyar színészekkel, akik tényleg tudnak játszani, és nem fájdalmasan sablonos a hangjuk, a mozdulataik a kamerák előtt.

Hanem mert adtam egy esélyt valaminek, ami újdonság volt nekem, és betekintést nyertem egy eddig kissé ismeretlen világba, aminél érdemes belesni a függönyök mögé.
És azóta is jár az agyam. Mert ez a világ a függönyök miatt gondolkodásra késztet, letaglóz, eltipor, és felemel.
Nem "minden megy tovább", valami megváltozott.

Puszi,

Patyi ;)