Egy könnyed, vicces történetre számítottam.
Ami megnevettet, elgondolkodtat, és bevezet a hoki rejtelmeibe.
Csak olvastam és olvastam.
A történet vitt magával, dédelgetett, ám valahol mélyen ott lapult bennem az a feszültség érzés, hogy valami történni fog.
Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék
"Egy márciusi késő este egy tinédzser fogott egy dupla csövű sörétes puskát, kisétált az erdőbe, odanyomta a fegyvert egy másik ember homlokához, és meghúzta a ravaszt.
Következzék hát a történet, hogyan jutottunk el idáig."
Amikor a kezdet ilyen, vajon milyen a vég?
A történet több nézőpontból játszódik a szemünk előtt.
Egyszer még a sportigazgató keresi az autókulcsát, majd Maya gitározik, pár sor után Amat edz, Fatima takarít megfáradt hátával, vagy épp Kevin gyakorolja a kapura lövést. Folyamatos változásban van a helyszín, a szószóló, a nézőpont, és csak kapkodtam a fejem, az elején nehezen tartva a ritmust a váltásokkal.
Pár oldal után már könnyedén vettem az újabbnál újabb szereplőket, helyszíneket, elméleteket egy kisváros lakosságából, akik habár sok mindenről tudnak, a legtöbbről nem beszélnek.
Nekem is keresnem kell a szavakat, hogy ki tudjam fejezni magam ezután az olvasmány után.
Én azok közé az olvasók közé tartozom, akik elmenekülnek a valóság elől a könyvek lapjai közé. Szeretem a romantikus regényeket, melyben ha nagy nehézségek árán is, de végül mindenkit megtalál a boldogság, a szerelem. Szeretek mesebeli lényekről olvasni, tündérhercegeket megismerni. Vörös Pöttyös könyveket fellapozni. Szeretek álomvilágba csöppenni, ahol történnek szörnyűségek, ám a reménysugár mindig át-átvillan a lapokon.
Félek olyan regényeket olvasni, melyek a valóságot mutatják be.
A valóságot, melyben annyi szörnyűség történik fiatalokkal, felnőttekkel egyaránt.
A valóságot, ami felörli az idegeket, ami mélybe taszít, újra meg újra megtörve.
A valóságot, mely bátorságra nevel.
A valóságot, mely itt van az orrunk előtt, mégsem akarjuk észrevenni.
"Te vagy a legbátrabb gazfickó, akit ismerek"
Backman írói stílusa rendkívül egyedi, sajátos, nem sok hasonlóval találkoztam olvasói pályafutásom során. Olyan témákat dolgoz fel könnyed és mégis feszültséggel teli írói hozzáállásával, amire kevesen lennének képesek.
A felütések, folyamatos váltások, a kitekintések a jövőbe letehetetlenné varázsolják.
Először megijedtem a témától, féltem, túlságosan mélyen magával rántanak az igazságtalanságok. Hiszen a legtöbb szörnyűségről a világban azt hisszük, velünk nem történhet meg. Nem igaz?
Tanulságos történet családi összetartásról, szülői szeretetről, igaz barátságról, új kapcsolatokról, a sport nevelő erejéről, a kisvárosi életről, a mindennapi feszültségről, az elkerülhetetlenről, a folytonos kétségekről, az Életről.
Annyi minden van ebben a regényben, amit nem tudok megfogalmazni, csak azt érzem, hatással volt rám. Az érzést úgy tudnám legjobban leírni, mint mikor egy virágos réten sétálsz, minden tele gyönyörű, illatozó szépséggel, és a nagy örömben nem veszed észre a gödröt, amibe hamarosan belelépsz. Pedig vannak előrejelzések, hogy érkezik a gödör. És aztán zuhanni kezdesz, megállíthatatlanul, egy-egy ágba kapaszkodva, amik a mélység oldalából állnak ki. Vajon ki fog segíteni? Ki tud elkapni? Ki szeretne elkapni? Kiben bízhatsz meg? Vajon valaki utánad ugrik?
"És mit válaszolnál? Milyennek látod magad tíz év múlva?"
A Mi vagyunk a medvék egy egész kisváros története eltérő szemszögekből.
Egy történet, amit fontos volt elolvasnom.
Mely elrettentett, majd újra erőt adott, bátorságot, és merészséget.
Egy történet, aminek folytatása következik, és remélem addigra már megtalálom az ezeknél is megfelelőbb szavakat a leíráshoz.
Puszi,
Patyi ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése