szerencsés (?) kritika

Tudjátok, hogy nem vagyok a fülszövegek szerelmese.

Sokszor esett meg velem, hogy elolvasva a leírást, érdekelni kezdett egy könyv, majd rá kellett jönnöm, hogy amiket a rövid bemutatás során megtudtam, majdnem a történet háromnegyedét lefedték. Nem volt meg az újdonság élménye a történéseknél.

Így próbálok az értékelések alapján lavírozni az új megjelenések között.

Amikor megláttam az írónő első magyar kiadványát, azonnal érdekelni kezdett a történet, méghozzá azért, mert a borítója megkapó, kedves, és egy igazán romantikus érzetet kelt. Én pedig szeretem a romantikát, ez van! 

Ám végül nem az első, hanem a második magyar megjelenésénél kötöttem ki, miután felkeltette az érdeklődésem Írország, és az ír útikalauz, amiről az értékelésekben meséltek.

Jenna Evans Welch könyve egy vidám romantikus történetnek indult, reményeim szerint egy részletes ír körutazás tervével, amire akár már a jövő héten be is fizethetném magam, és nekilódulhatnék.

Addie egy fiatal lány, aki imád focizni, ahogyan az egész család, három bátyjával egyetemben. A történet egy esküvővel kezdődik, amin a két legfiatalabb testvér, Addie és Ian szóváltásba keveredtek, ami tettlegességig fajult. A perpatvar után a család kétfelé válik: édesanyjuk két legidősebb fiával egy ír körútra indul, míg a két legfiatalabb testvér Olaszországba készül Addie legjobb barátnőjéhez.

Bár a történet nagyon, de nagyon nehezen indult be, amikor végre megérkezett Rowan, és Addie is kezdte abbahagyni a szenvedést, miszerint „ezt nem mondhatom el senkinek, pedig már nagyon feszít belülről”, végre kezdtem élvezni az események alakulását. Az útikalauz nyelvezete ott van a szeren, egyedi hangvétele feldobja a sokszor idegesítő leírásokat.

Azonban.

Mielőtt bárki bármi mást várna – ahogyan én is tettem.

Ez a regény bár csepegtet néhány érdekes tényt az ír fennsíkokról, távol áll az útikalauz megnevezéstől. Én naivan egy térképet is vártam, amin könnyebben elképzelhetem, hogy a számomra ismeretlen országban merre járnak a főszereplők. De csak egy-egy ismert turisztikai látványosság került megnevezésre, valamint viccesen promotálva.

Addie pedig egy rettentően idegesítő lány. Nagyon nem szeretem, ha valaki titkolózik a családja előtt. Én a családomban a végletekig megbízom, tudom, hogy mindenben támogatnak, és kiállnak mellettem az igazán nehéz pillanataimban. Nem értem, hogyha valaki azt mondja, jó a kapcsolata az édesanyjával és a testvéreivel, akkor minek kell titkolóznia, és játszania, az „egyedül vagyok, nekem senki nem segít” színdarab címszerepét?

És ami Maeve királynőt illeti.

Komoly? Ez teljesen komoly?

Hogy mit előadtak ott, te atya úr isten!

Micsoda önérvényesítő szövegek. Jaj, nekem.

Teljesen kivagyok.

El sem hiszem, hogy ebből a könyvből az lett, ami.

Hatalmas csalódás.

A történet sablonos, az útikalauz kivételével a leírások átlagosak, a karakterek idegesítőek – kivéve Rowan. Oh, és természetesen, tudod, hogy mi fog történni. Nem kérdés, hogyan alakul a sztori, bár van egy olyan érzésem, hogy már tudod, milyen szerepe lesz Rowannek Addie és Ian életében. Vagy nem?

Ha szeretnétek egy vidám, kalandos történetet olvasni,

én ezt a regényt nem tudom ajánlani.

Ám, hogy legyen egy pozitív megszólalás a végére, az írónőnek ebben igaza van:

"A közhiedelemmel ellentétben, egyetlen huszárvágással nem lehet túljutni valakin."

Puszi,
Patyi ;)