2016. július 8.

Trónok harca Nielsen tollából

A sorozatoknak vannak előnyei és hátrányai.
Hátrány számomra, hogy általában akkor jövök rá, hogy épp egy trilógia első részét olvasom, amikor már az utolsó oldalakon tartok, és a sztorinak közel sincs vége.
Előny, hogy hosszabb időn át élvezhetem a megszeretett karaktereket - persze, ha megszeretem őket egyáltalán.

Ma egy olyan regényről szeretnék beszélni, amely egy trilógia befejező kötete.
Már az első rész is magával ragadott. Úgy éreztem, hogy kategóriájának éke, izgalmas, csavaros történet, amely megéri a figyelmet. A címével ellentétben semmi hamis nem volt benne, igazi élmény volt olvasni.
A második rész a kalózokhoz vitt el, a megismert karakterek egy újabb arcát feltárva, miközben a szerelmi szálak is tovább bogozódtak. Az egészben nekem a legjobban az tetszett, ahogy a főszereplő egyre jobban ért meg a szerepére, ahhoz, hogy felnőtté váljon, és elfoglalja a neki szánt helyet a történetben.
És aztán most a kezeim közé került a harmadik rész.
Alig mertem belekezdeni.
Majd alig tudtam letenni.
Csak olvastam, és olvastam, majd egyik hajnalban arra lettem figyelmes, hogy már alig van a könyvből. Még egy fejezet és leteszem, ne legyen olyan hamar vége.


The Shadow Throne - Az árnytrón

Jaron legyengülve tér vissza a kalózoktól, és máris egy újabb megpróbáltatással találja szemben magát: Carthyát megtámadják a szomszédos országok együttes erői, Vargan király mindenkit az ifjú uralkodó ellen fordított.
A regény központi témája tehát a háború, és a harc a hatalomért, egy szabad jövőért a kis ország számára. 

Vajon a létszámfölényt furfangos észjárással le lehet győzni? 
Jaron fel tud nőni a feladathoz, hogy sikerre vezesse országát? 
És Roden igaz vezetőnek bizonyul Carthya csapatainak élén?

Kérdések kérdések hátán és a válaszok csak lassan kerülnek feltárásra.
Hogy őszinte legyek, a sorozat második része egy-két szempontból nem igen tudott megnyerni. Az elsőhöz képest úgy éreztem, esett a színvonal, és nagyon vártam, milyen élményt nyújt a harmadik rész.

A történet izgalmas volt, éberen tartott, és arra késztetett, hogy folyamatosan olvassam a fejezeteket egymás után, alig tartva szünetet kettő között. Tetszett a könyv, és mikor letettem, kissé sajnáltam, hogy véget ért ez a sorozat is, de örültem, hogy minden úgy alakult, ahogy, és Jaron azzá vált, akivé.

Ám valami nem hagy nyugodni. És közben sem hagyott.
A regény hamisan lett megírva. Hogy ez számomra mit is jelent?
Ahogy olvastam, Jaron sokszor tanácstalan volt. Nem tudta, hogyan legyen tovább, hogyan tudna olyan csapdákat kieszelni, amikkel megnyerhetnék a háborút. Aztán a következő oldalakon meg kiderült, hogy Jaron nagyon is tudta, hogyan tovább... De a gondolatait úgy adta át, mintha ez nem így lenne. 
És... Őszintén... Becsapva éreztem magam. Oké, értem, hogy ez plusz izgalmat jelentett, úgy tenni, mintha kilátástalan lenne a jövő. Ám emiatt eltávolodtam a karakterekről, úgy éreztem, nem vagyok elég értékes ahhoz, hogy őszinték legyenek velem. És ez kissé elszomorított.
Ami pedig a romantikus részeket illeti... Nem hiányoztak a romantikus részek. Teljes mértékben meg lettem volna nélkülük is, sajnálatos módon azonban Jennifer A. Nielsen nem így gondolkodott erről.

Tetszett, hogy tanítani próbálta egy szinten az olvasót.
Hogy sose adjuk fel, hogy a remény hal meg utoljára. 
Hogy a szeretet olyan erő, amely képes ismeretlen magasságokba emelni, és olyan energiákkal felruházni, melyek győzelemre vezetnek.
Hogy a legfontosabb az, hogy önmagunkban bízzunk.

Izgalmas.
Elgondolkodtat.
Tanít.

Összességében, örülök, hogy elolvastam a regényt, és pontot tehettem Carthya jövőjének kérdésére. Mégis van bennem egy kis tüske az írói stílus miatt, amely úgy éreztem, becsapott, miközben én bíztam benne. Oké, ez biztos furcsán hangzik, de remélem, valamennyire érhető, milyen érzések is kavarognak most bennem.

Szóval, a regénynek van előnye, hátránya, pozitívuma, negatívuma. Mint minden más publikált történetnek. :)
És azt kell mondanom, a fordítás és szerkesztés is szép munka volt a kiadó részéről. Valamint, hogy habár az első rész olyan érzést keltett bennem, hogy ez a sorozat nem épp a Vörös Pöttyös kategóriába sorolandó, az utolsó rész tökéletesen illeszkedik a kategóriába - a szerelmi szálak olyan fejlődést értek el, hogy megmelengetik az olvasó szívét, és ahogy leteszi a könyvet, megnyugodhat, hogy minden jó, ha a vége jó.

Jaron harcolt a jövőért társai oldalán, és furfangos cselekedeteivel színesítette a történetet. A kérdés csak az, mennyi mindent képes feláldozni országa biztonságáért, a békéért?

Hogy megtudjátok a választ, olvassátok el a regényt. ;)

Puszi,
Patyi ;)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése