A Nagyapám, Ifj. Lele József

Ezzel a bejegyzésemmel Nagypapám emléke előtt szeretnék tisztelegni.

Közeledik november 1-je, így amellett, hogy a sírjánál egy virággal köszöntöm Őt, szeretném, ha megismernétek egy kicsit Ti is azt az embert, akire én felnézek.

Ifj. Lele József

(1938 - 2013)

Lele József és Lele Ilona gyermekeként látta meg a napvilágot, 1938. február 17-én, Tápén. Bár már gyermekkorában farkasvaksággal küzdött, ez nem tántorította el attól, hogy elérje a céljait, és megvalósítja álmait.

A Szegedi Móra Ferenc Múzeumban találta meg az élethivatását. Miközben az ott tárolt értékekre, emlékekre vigyázott felismerte, hogy szülőotthona, Tápé néprajza, történelme, hagyományai eltűnőben vannak. Hogy megőrizze a régi idők szép emlékeit, szokásait, önmaga fejlesztésével, magántanulással néprajzkutatóvá vált.

Amellett, hogy rengeteg cikket írt, amelyek sok neves lapban megjelentek, televízió műsort is kapott, ahol az aznapi névnapokról, a nevek eredetéről, a különböző szokásokról mesélt. Ezekre a pár perces adásidőkre rengeteget készült. Apukám mesélte, hogy legtöbbször előző nap hajnalig fent volt, hogy tökéletesítse tudását, előadásmódját.

A precizitás, amellyel ezekre a rövid adásokra készült, a könyveire is jellemző.

Hit és élet.

Hagyományok Tápén.

Tápai élet, tápai szokások.

"Az Úr készen találta Őt"

A tápaiak hite.

Pick szalámi és parasztkolbász.

Ám számomra Ő nem a mindenki által megismerhető Ifj. Lele József, hanem a Nagypapám.

A saját nagyapja mindenkinek nagy szerepet játszik az életében. Megtanítanak bennünket szeretni, hinni, remélni a régi történeteik alapján, és emellett olyan szeretet kapunk Tőlük, amit más nem adhatna meg.

Ezeket én is megkaptam Józsi nagyapától, csak a történetek kicsit mások voltak.

Rengeteget hallottam Bálint Sándorról, Tápé történelméről, a Gyöngyösbokréta mozgalomról, a múzeum felállításáról. Emlékszem, kiskoromban nem igazán értékeltem a történeteit, úgy éreztem ezek elveszik Őt tőlem.

Az általános iskolában, amikor megjelent a könyve Bálint Sándorról, a tanárnőm behozta, és felolvasta a fülszöveget, mivel én is „szerepeltem” benne. Abban pedig ez állt:

„1962-ben megnősültem. Egy gyermekem, és három lány unokám van.”

Mondhatnám, hogy megtiszteltetés volt, de én nem örültem neki, inkább a nagyapámat akartam magam mellett tudni.

És bár úgy tűnhet nem örültem a sikereinek, az igazság az, hogy neki köszönhetem, hogy megtaláltam életem értelmét. Minden unoka meg szeretne felelni a nagyszüleinek, én ezért kezdtem el néptáncolni. Azóta el sem tudnám képzelni az életem nélküle.

Ma már tudom, hogy mekkora értéket teremtett. A házuk alagsorában kialakított néprajzi múzeumot nemcsak a tárgyak miatt mondhatjuk értékesnek, nem a bútorok vagy épp a régi viseletek teszik olyan naggyá a helyet, hanem Nagyapa. Ahogyan ezeket a gyönyörű emlékeket összegyűjtötte, éjt-nappallá tévő munkával és rengeteg erőfeszítéssel. Az elkészített fotók milliói, a precízen kialakított makettek, a rengeteg írás, amelyet ezzel kapcsolatban megjelentetett. A több száz könyv, amelyet felhasznált, és amelyet mind ismert. Amelyekből akár idézni is tudott, ha úgy tartotta kedve. Az énekek, amelyeket előadott, ha múzeumi látogatók jöttek. Úgy is mondhatnám, hogy ő a múzeum lelke.

És hogy még miért nézek fel rá?

Ő az élő példája annak, hogy álmodni merni kell. Nem járt egyetemre, mégis rendelkezett akkora tudással, mint az ott tanítók. Nem tanították írni, vagy beszédet mondani. Senki nem mondta el neki, hogyan kezdjen neki egy múzeum kialakításának, vagy épp hogy nekikezdjen.

Elhatározta, hogy megőrzi Tápé értékeit a jövendő nemzedékeknek, és meg is valósította.

Mindeközben pedig próbált minket, az unokáit is vezetni az úton.

Remélem tudja, hogy Nélküle nem lennék az, aki. És nemcsak azért, mert ő az édesapám apukája, hanem azért, mert ő egy olyan példát állított elém, amelyet egész életemben követni fogok.

Az önmagunkban való hit az egyik legfontosabb az életemben. Mert Nagyapa nem lenne az, aki, ha nem hitt volna magában. Bármilyen betegsége volt is az élete utolsó szakaszában, sosem adta fel. Amikor elvesztette a látását, Manci mama segítségével írt tovább. Amikor bekerült a Szeretetotthonba, előadásokat tartott, énekelgetett. Volt, hogy én kezeltem a diavetítőt. Bár nem látta, tudta mi van a képeken, pontosan. Ha egy kis részletet elmondtam róla, ő már mondta is a történetét, és a további tudnivalókat a képről.

Hatalmas tudású ember volt, aki olyan tudományos munkákat tett le az asztalra, amelyekkel örökre fent marad a neve a nagy néprajzkutatók között.

Büszke vagyok rá, hogy Ő a Nagyapám.

Köszönöm Nektek, hogy elolvastátok ezt a bejegyzést!

Patyi