2015. június 7.

Egy pont, amikor el kell engedni

Hosszabb kihagyás után kezdtem el olvasni ezt a könyvet, és igazából abban reménykedtem, ez egy könnyedebb olvasmány lesz.
A borító megfogott egy szinten.
Ma már tudom, hogy legközelebb, ha egy címben valamilyen úton-módon szerepel az "újrakezdés" szó, nem egy könnyed regényre kell számítani - bár erre azért következtethettem volna.

Nem tudom, pontosan mit gondoltam, miről is fog szólni eme iromány, de biztosan nem erre számítottam.

A főszereplőnk Mallory Keswick.
Az már a borítóról is kiderül, hogy valami megtört az életében, valamilyen oknál fogva mindenét elvesztette.

Már a legelején találunk utalásokat a szörnyű eseményre, amely bekövetkezik, mire elérkeztem addig a pontig, amikor kiderült, már tudtam is hogy mi lesz - bármennyire próbáltam közben megváltoztatni a történet menetét, mert "Csak ezt ne, kérlek!" érzésem volt.

Úgy gondoltam, ahelyett, hogy a regényről magáról mesélnék és a történésekről, inkább megosztom azokat az érzéseket, amiket belőlem váltott ki.

A történet eleje tiszta romantika. Fogalmazhatnék úgy is, hogy családi idill.
Mallory sokáig nem találta a magának való férfit, ám amikor megismerte Andrewt, minden megváltozott. Azonnal egymásba szerettek, és össze is házasodtak. Született két gyönyörű gyerekük, akik természetesen elragadó kölkök voltak, mindenki imádta őket, aki csak ismerte.

Ezeknél a részeknél kicsit úgy éreztem, hogy ez már túl sok.
Örülök én más emberek boldogságának, és szeretik is olvasni róla, de ez már túl idilli volt, mint egy romantikus esti mese, amely arra hivatott, hogy megmutassa, van még boldogság a világon.

És aztán jön a "fordulat", ami nem is igazi fordulat, mivel már számíthat rá az olvasó, mivel Barbara folyamatosan készíti fel rá.

Ez a történés pedig az egész addigi regény teljes ellentéte volt: szörnyű, rettenetes, és elképzelhetetlen. Olyan gonoszságot mutatott meg a világból, amibe legszívesebben senki sem gondol bele.
Legszívesebben én sem tettem volna.

Innentől kezdve a regény egy depressziós nőt mutat be, aki eleinte nehezen, majd egyre megerősödve, és biztosabban építi újjá az életét.
A depressziós részeket nagyon nehéz volt olvasni, nem azért, mert annyira mélyen belementünk volna a dologba. Barbara Bradford valahogy úgy írta meg ezeket a részeket, hogy inkább az érzelmek jöttek át, mint a történések.

Szóval.
A könyv egy anya életét mutatja be, aki elveszítette mindenét, mély depresszióba süllyedt, és ezen próbál családja segítségével túljutni.
A depressziót ismerhetjük meg, és az abból való kilábalás egy módját.

Felmerül a kérdés: mi az a pont, ami után egy ember már nem tud felállni a földről?
Mi az a pont, amikor már nem megy tovább, és a sötétség magába szippant?
Mi az a pont, amikor valaki azt mondja: Köszönöm, elég volt?
Vajon mindenből ki lehet lábalni valahogy?
Vajon mindenki képes felállni a padlóról, ahova az élet nehézségei lökték?

Ez a regény nem épp a legjobb, amit egy vidám nyári napra ajánlanék, mégis sokat jelent számomra.

Méghozzá azért, mert a saját életemben is beállt egy hatalmas változás - több ezer kilométeres -, amely bár semmiképp sem ér fel a könyvben történtekkel, mégis megrázott egy szinten.
Fél évre ugyanis az elképesztő Melbourne városába költöztem, ami nem egy egyszerű változás számomra - elég nehezen szokok meg új helyen. És ez a mű volt az, ami valamilyen szinten megmutatta, hogy igenis tovább kell csinálni, menni előre, és a legjobbat adni magadból, mert máshogy nem megy.

Bár a könyv nem teljesen erről szólt, nekem mégis azt az erőt adta meg, ami tovább vitt az úton, hogy kibírom a távolságot a családomtól és a barátaimtól, mert ők támogatnak és habár én még nem teljesen hiszem el, ők már tudják, hogy meg tudom csinálni.

Összességében:
szívesen olvasnék még Barbara Taylor Bradford tollából.
Tetszett a könyv, de legközelebb valami vidámabbat választok majd :)

Puszi,
Patyi ;)

1 megjegyzés:

  1. Szia!

    Köszönöm, hogy bemutattad ezt a regényt! Imádom az ilyen típusú történeteket, így Neked hála újabb kötettel bővült a kívánságlistám (ami már amúgy is végeláthatatlanul hosszú, hahaha :DD).

    Üdv: Ági (Barack olvas szerkesztője)

    VálaszTörlés