2018. április 6.

Austen-kedvenc

Szeretem Jane Austent.
Az írónőt és a műveit is.
Két kezemen sem tudnám megszámolni, hányszor láttuk itthon a Büszkeség és balítélet filmváltozatát, hányszor "viccelődött" édesapám a rengeteg pletykáktól hemzsegő bállal, hányszor izgultam Elizabeth Bennetért, és az úriember Darcyért, hányszor kuncogtam már előre a jól ismert történet eseményein.
Néztünk mi más Austen regényeket is, ám valahogy egyik sem fogott meg igazán.

Az első Austen regény így kézenfekvően a Büszkeség és balítélet volt, amit olvastam, és rendkívüli élmény volt, ahogyan a regény sorai pontosan megegyeztek a sorozat előmenetelével. A legtöbb részletet majdnem kívülről ismertem, mégis ugyanolyan izgatott voltam minden fordulatnál, mintha először hallanék az adott történésről.

Aztán egy moly.hu kihívás hatására (Fairydust egy rendkívül kreatív elme), amiben ebben a hónapban klasszikusokat ajánlott olvasnom, úgy döntöttem, megpróbálkozok egy újabb Austen irománnyal. 
Az Emmával már korábban próbálkoztam, de őszinte leszek: nem bírtam. Szörnyen idegesítő volt és vontatott számomra - ez van. A Mansfield-i kastély történetét is megismertem már korábban, és Fanny Price szerelmi megpróbáltatásai elragadtattak.

Ám a mostani választottam teljes mértékben levett a lábamról! 
Fordulatos cselekménye, a szerethető - néhol idegesítő - karakterek, az érzelmek garmadája megbabonázott, és talán az egyik kedvenc Jane Austen regényemmé nőtte ki magát.


A történet biztosan sokak számára ismert, nekem mégis annyi rémlett belőle, hogy a fő események Bath városában játszódnak, gyönyörű, kanyarodó sorházak előtt, ahol Anne Elliot legalább egyszer sietősen elhalad.
A lényeg azonban, hogy ennek a regénynek a főhőse egy 27 esztendős hölgy, aki már egyszer megtalálta az igaz szerelmet, ám elveszteni kényszerült. Amikor a szülői házból anyagi gondok miatt el kell költöznie édesapjával és nővérével egyetemben, az élet meglepő fordulatainak köszönhetően újra találkozik azzal a bizonyos illetővel, aki nyolc és fél évvel korábban elrabolta a szívét.

Tudjátok, mi az igazán jó ebben a történetben?
Az érzelmek kifejezésre juttatása.
Ahogyan Jane Austen leírja, hogyan gondolkodik a férfi a nő egy-egy megmozdulásáról, majd amint a nő szemszögéből nézzük a dolgokat, és a férfi mozzanatait elemzi. 
Be kell valljam, sosem voltam jó abban, hogy olvassak ilyen szinten a férfi-női kapcsolatokban, ha saját magamról volt szó. Sosem vettem észre, ha tetszettem valakinek, és véleményem szerint nem is tudom palástolni, ha nekem tetszik valaki. 
Anne Elliot azonban rendkívüli személyiség, és félénk természete ellenére rendkívül magabiztosan olvassa választottja jeleit - szemének rebbenéseit, szájának rezdüléseit. 

Plusz,
az unalmas báli jelenetek majdnem teljes hiányáról tudok beszámolni,
és annál több lendületes cselekménnyel.
Jane Austen ebben a regényben számomra épp elég időt fordít a természet leírásaira, a környezet bemutatására, a fondorlatos háttértörténetek felfedésére. Nem sokáig futottam a mézesmadzag után, mégis mindig volt, mi éberen tartson. 
Habár eleinte nehezen olvastam, úgy éreztem, nem haladok vele túl jól, ez az érzés fokozatosan megszűnt, és arra lettem figyelmes, hogy alig pár oldal választ el a végétől. Sajnos.

Legszívesebben újra elolvasnám, annyira tetszett!
Ilyet még sosem éreztem. Volt, hogy egy regény nagyon megfogott, de hogy úgy érezzem, újra el szeretném olvasni, méghozzá ilyen gyorsan.
Meg vagyok babonázva teljesen.

Minél hamarabb vegyétek kézbe ezt a kis remeket,
mert ez egy élvezetes klasszikus, 
amit nagyon-nagyon sok szeretettel ajánlok mindenkinek!

Sok puszi,
Patyi ;)

U.i.: Wentworth kapitány számomra még Mr. Darcyt is lepipálja... 😍

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése