Be kell valljam, nem olvastam még sok klasszikust.
Jane Austen, őt szeretem.
De hogy az iskolában a kötelezőket?
Shakespeare, rendben, tőle is olvastam.
Dante.
Ám a regényekben oly sokszor felbukkanó Brontë-nővérektől még egy sort sem.
Úgy döntöttem, hogy ezen változtatok.
Kezembe fogtam a régi könyvet.
Szürke borítóján fekete betűkkel állt az oly sokszor emlegetett cím,
az örök érvényű klasszikus, mely Judy Abbott kedvence:
Vajon hol rontottam el? - tettem fel magamnak a kérdést, amikor a sokadik oldalon még mindig nem éreztem magam a regény szerelmesének, a történet részének. Előfordult, hogy többször elolvastam egy-egy jelenetet, mert nem értettem, ki kinek mond pontosan mit, vagy épp csak egyszerűen nem akart értelmet nyerni a fejemen a sok adat, leírás és körmönfont megfogalmazás.
Talán ott, hogy végig élt bennem a remény.
Reménykedtem, bíztam benne, hogy Heathcliff megváltozik, hogy képes felülkerekedni múltbéli sérelmein. Reménykedtem a szeretet erejében, az elme épségében. Reménykedtem egy boldog jelenetben.
Reménykedtem, bíztam benne, hogy Heathcliff megváltozik, hogy képes felülkerekedni múltbéli sérelmein. Reménykedtem a szeretet erejében, az elme épségében. Reménykedtem egy boldog jelenetben.
Hisz a remény hal meg utoljára.
Az egész történet nyomasztó, rideg, ellenséges, és kiábrándító.
Nincs benne esély az igazi boldogságra.
A gonoszság mindenütt felüti fejét, ármány lapul a függönyök mögött, míg a színpadon mindig más szereplő az események elszenvedője.
Mitől olyan nagyszabású ez a regény?
Mitől olyan nagy klasszikus?
Mitől?
Mitől?
Nem találom magamat. Egyszerűen elvesztem az értetlenség tengerében.
Vajon én nem vagyok elég művelt egy ilyen olvasmányhoz?
Vajon metaforikus gondolkodással többet látnék benne, mint most?
Egy szereplő volt a mentsváram: Hareton Earnshaw.
Ő képes volt még a legrosszabb időszakban is derűvel szemlélni a történéseket, habár rengeteg szenvedésen ment keresztül.
Ő képes volt még a legrosszabb időszakban is derűvel szemlélni a történéseket, habár rengeteg szenvedésen ment keresztül.
De legyünk pozitívak!
Most már elmondhatom magamról, hogy olvastam Emily Brontë tollából.
+1 klasszikus!
Most viszont egy olyat regényt fogok elkezdeni,
ami feltölt, nem pedig a mélybe ránt.
ami feltölt, nem pedig a mélybe ránt.
Puszi,
Patyi ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése