2017. március 14.

Az igazságháló

Csak hogy tisztázzuk az alapokat:
- minden, ami ebben a bejegyzésben elhangzik igaz,
- minden szót teljesen komolyan gondolok,
- és nem, a későbbiekben sem fog kiderülni, hogy mégis hazudtam.

Klisé lenne azt mondta, hogy nem szeretem a hazudozást.
Merthogy ki szereti?
Én úgy gondolom, a nagy többség az őszinteséget pártolja.
Nemcsak a magánéletben, hanem a szakmai szférában is.

Ám természetesen egy-két füllentés biztosan mindenkinek becsúszott már.
"Persze, hogy elolvastam a kötelezőt."
"Egy kortyot se ittam a tegnapi bulin."
Satöbbi, satöbbi, satöbbi.

Viszont meg kell húzni valahol a határt.
Például, én a barátaimnak, a családomnak sosem hazudnék. Ha fájdalmat is okozok, megmondom az igazat, mert szerintem ez így fair.
Mondjuk, én még puskázni se tudok normálisan, mert vagy paprikavörös lesz a fejem, vagy remegni kezd a kezem és nem tudok írni. Tudom, szörnyű...

Na, de miért is beszélek a hazugságról?
Mivel ez a mai regény alapja.
A főszereplőnk egy lány, aki addig hazudozik, míg maga alá nem temeti a hazuglavina.


Kody Keplinger: A hazugságháló

Az első könyv, amit az írónőtől olvastam a The Duff - A pótkerék volt.
Egy könnyed, romantikus regény. 
Kis önbizalom-növeléssel megspékelve.

Ám ez a regény más polcra kerül.
Sonny, a hazudozás királynője egy beképzelt, magának való lány, aki megbánás nélkül kihasználja legjobb barátnőjét, mialatt lehazudja neki a csillagokat is az égről.
Amy, az emlegetett legjobb barátnő, a szende szűz, aki mindenkivel kedves, mindenkinek segít, és akit mindenki szeret.
Ryder, az új fiú, akinek nehéz beilleszkedni az ismeretlen környezetbe, ám ha nem lenne annyira eltelve régi iskolájától, akkor bomlanának utána a csajok (Sonny szerint).

Szóval, adott egy idegesítő főszereplő, egy nyámnyila barátnő, és egy titokzatos szívtipró.
És még így is voltak olyan részek, amiknél szó szerint nem tudtam letenni a könyvet, mert annyira élveztem az olvasásukat!
Hihetetlen.

Ryder és Sonny beszélgetései aranyos voltak, kicsit szeleburdik, és viccesek.
Eszembe juttatták a nagy MSN Messenger beszélgetéseket, amikor alig vártam, hogy az a bizonyos fiú feljöjjön, és beszélgethessünk. (Csak én érzem úgy, vagy az MSN már tényleg kőkorszaki szaki? :D)
Ezek a részek kifejezetten élvezetesek voltak.

A többi viszont...
Nem szeretem a hazug embereket.
És mellesleg...
A hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát.
(Meg a sánta kutya sokkal aranyosabb és kedvesebb, mint a hazug ember.)

Sonny viszont elég lassan került rivaldafénybe a hazugságaival, amik szerintem szörnyűek voltak, és értelmetlenek, érthetetlenek.
Nem tudom még most sem felfogni, hogy ha valakinek van egy legjobb barátnője, akkor hogyan hazudhat neki? Miért nem tud őszinte lenni? 
Egyszerűen nem tudtam megérteni.

Na de.
Pozitívumok.
A könyv szerkesztése, mindenképp.
Ryder, mert nem a szokásos "helyes vagyok, okos vagyok, izmos vagyok, és mindezek mellett még nagyon érzékeny csávó". 
Tetszettek a karakterfejlődések, mindenki tanult az elkövetett hibákból, és fejlődött a regény során. Kivéve Sonny... 
Ám bármennyire idegesített is a mesélő, mégis igen gyorsan a könyv végére értem, mert a megfogalmazás jól sikerült. Annyira vártam már a lebukás pillanatára, hogy az éberen tartott.

Szóval...
Nem tudom, hogy tetszett-e vagy sem.
Igen is meg nem is.

Alakítsátok ki a saját véleményeteket róla Ti is!
Aztán meséljetek ;)

Puszi,
Patyi ;)

U.i.: Számomra a regény egyik slusszpoénja a borító, amin egy nyílegyenes hajú lány látható, habár Sonny  (és mellesleg Amy is) göndör tincsekkel rendelkezik. Just for the record :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése