A legújabb olvasmányom már régóta várat magára. A polcról kacsingat egy ideje, ám valamilyen oknál fogva most került a kezembe. Talán azért, mert eljött az idő arra, hogy megtanuljam, hogyan kell elengedni a szeretteink? Hogyan kell elfogadni a nagy veszteségeket? Lehetséges.
Egy biztos: különleges olvasmány volt.
Már olvastam olyan könyvet, amelyben fontosabbak voltak a lélektani elemek, mint a szerelmi jeleneteket, de Delphine De Vigan könyve mégis egy teljesen külön kategóriába tartozik számomra.
A könyv címe No és Én
Ebben a műben a barátság kapja a főszerepet. Három szereplőnk élete egy ponton megegyezik: mindannyiukat elhagyták.
Lou tizenhárom éves. Egy súlyos családi trauma után édesanyja depressziós lett. Bár édesapja próbálja fenntartani a boldog család látszatát, a kialakult helyzet Lou-ra is hatással van. A mindennapi eredményei, a iskolai történések egyszerre értelmetlenek lesznek a szülei számára, nem foglalkoznak vele.
A tizenhét éves Lucas-t egyedül hagyták hatalmas párizsi otthonában. Mindkét szülője távol él tőle, és szeretetüket egy-egy pénzes borítékban fejezik ki havonta.
A tizennyolc éves No hajléktalan. Édesanyja elhagyta, így a nagyszülei nevelték. Miután már nem tudták eltartani, nevelőszülőkhöz, majd különböző otthonokba került. Megtanult napról napra, óráról órára élni és elfogadni megváltoztathatatlannak tűnő sorsát..
Egy iskolai feladatnak köszönhetően Lou megismerkedik Noval, az egyetlen személlyel, akivel nem érzi magát egyedül, az egyetlen személlyel, aki figyel rá és emberszámba veszi őt.
Ahogy a két lány egymásra talál, az életük is megváltozik. Elkezdik más szemmel nézni a világot. Együtt állnak ki a világ ellen.
Kis csapatukhoz csatlakozik Lou osztálytársa, Lucas is. A három fiatal egymás társaságában találja meg azt a családi nyugalmat, amely eddig hiányzott az életükből. Együtt örülnek, nevetnek és együtt szomorkodnak is. Támogatják egymást mindenben.
Ám semmi nem teljesen rózsaszín, vagy tiszta fekete. Amikor No hosszas keresés után munkát kap, a dolgok változásnak indulnak. A múlt problémái folyamatosan előtérbe kerülnek, miközben a megoldásokat még nem találták meg..
Delphine de Vigan regénye egy elgondolkodtató könyv. Nem mondom rá azt, hogy boldog könyv, nem mondom azt sem, hogy nagyon szomorú. Egyszerűen a legjobb szó rá az elgondolkodtató. Fontos gondolatokat elénk táró regény.
Azt hiszem, valamilyen szinten megváltoztatja olvasói nézőpontját. Amikor ma végeztem vele, egy teljesen más lelki állapotban voltam, mint az elkezdés előtt. És semmiképp nem rossz értelemben mondom. Úgy érzem Lou változása rám is hatással volt:
"Valami történt velem. Valami, aminek fel kellett fognom az értemét, aminek fel kell mérnem a súlyát, egész életre. ... Csak mentem, egyenesen előre nézve, ismertem az utat, valami történt velem, amitől felnőttem. Nem volt bennem félelem."
A könyvből film is készült 2010-ben, No et moi címmel Franciaországban. A trailer-ből ítélve más fontossági sorrenddel rendelkezik, mint a regény, ám remélem, hogy ha változtatásokat is vittek bele, azok pozitív irányba terelték a történetet.
Azt hiszem végre a fülszöveg is passzol a regényhez, úgyhogy egy onnan vett idézettel zárnám soraim:
"Egy érzékenyen megírt, mély, igaz történet a barátságról és egy, a sors ellenében végzett nagyszabású kísérletről."Ismerkedjetek meg Ti is ezzel a francia regénnyel!
Puszi,
Patyi ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése