2017. április 24.

Valami tetőfokon, de nem az izgalom

Addig minden teljesen tiszta, hogy a nők és a férfiak
totálisan más tészta.
Na, de az már kérdéseket vet fel bennem, hogy annak ellenére, hogy mások vagyunk,
miért jelent olyan nagy problémát elmondani valamit,
ha kérdeznek.
Egy kapcsolatban az egyik legfontosabb dolog az őszinteség, vagy én gondolom rosszul?

Ám most csak szenvedtem, és szenvedtem.
Mert egyszerűen nem értettem, hogy miért annyira nehéz leülni, és megbeszélni a dolgokat.
Természetes, hogy vannak olyan szóváltások, amiknek nyoma marad az emberben. Amikhez idő kell, hogy megbékéljen velük az illető.
Viszont a legtöbb esetben, ha őszinték vagyunk, minden rendbe jöhet.
Ha őszintén, komolyan elmondjuk, ami bánt, vagy ami foglalkoztat, és megbeszéljük a párunkkal, vagy épp a legjobb barátunkkal a dolgokat, akkor a dolgok visszaterelődnek a jó mederbe.

De itt...

Jenny Han: P.S. I still love you 

Itt nem.
Itt inkább szenvedünk.
Meg nem mondjuk el a dolgokat.
Arra várunk, hogy a másik majd gondolatolvasó lesz, aztán meg tádá.

Tény, hogy manapság - bármennyire is nehéz is ezt elviselni a másik félnek - az exek jóban maradnak. Nem mondom, hogy legjobb barátok lesznek életük hátralévő részére, de előfordul, hogy naponta beszélnek, viccelődnek egymással, találkozókat szerveznek, vagy közösen járnak edzeni, és még sorolhatnám.

Ám ez a tény nem zárja ki azt, hogy azok, akik együtt vannak, ezt át tudják hidalni, és egy egészséges kapcsolatban tudnak élni, exekkel a baráti körben.
Mert miért ne lehetne?

Itt viszont...
Nem.
Nem egyszerűbb megbeszélni, hogy akkor most mi is a szitu az exbarátnővel.
Nope.
Sokkal egyszerűbb titkolózni és várni az aranytojást tojó tyúkot.
Vagy, hogy piros hó essen.
Esetleg, hogy a malacok elrepüljenek délre a madarakkal együtt.
És még sorolhatnám.

Itt inkább szenvedünk.
Meg szenvedünk is.
Pedig csak le kellene ülni, és megbeszélni.
Ennyire egyszerű.
Akkor mire fel ez a szenvedés?

Tudom, szörnyen negatívnak tűnik ez a leírás, de én már tényleg nem tudtam magammal mit kezdeni, amikor újra megtörtént, amit nem olyan régen Kody Keplinger könyvében olvastam.

Végső soron persze egy romantikus történet,
az első szerelem összes szenvedős jelenetével együtt,
amiket azt hiszem, mind sokan átéltünk, 
mikor még nem jöttünk rá, hogy a kommunikáció egy nagyon jó eszköz arra, 
hogy megbeszéljük a dolgokat, és ne csak pufogjunk magunkban,
és várjuk a gondolatolvasást.

És minden ellenére,
még mindig érdekel, hogy mi lesz a befejező részben.
Azt hiszem, a jövőben el is fogom olvasni.
Csak most kell egy kis antiromantika. 
Vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy valami teljesen más irány, amiben kicsit kiszellőztethetem a fejem, mert egy időre telítődtem a romantikával.

Azért ne féljetek elolvasni!
Csak készüljetek fel, vértezzétek fel magatokat, hogy Ti ne akadjatok ki ennyire a szerelmes szenvedős jeleneteken.

Puszi,
Patyi ;)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése