2015. augusztus 27.

Young Elites - a fiatalság hajnala

Amióta kiköltöztem Ausztráliába, minden megváltozott.
Egy darabig olvasni sem igazán tudtam akkora lelkesedéssel, mint korábban. Nem talált meg az az erő, amely a könyvekhez láncol otthon, ami miatt egész éjszaka fent vagyok, mert nem tudom letenni az olvasmányt.
Próbáltam magamnak időt adni, hogy visszaszokjak a mindennapjaimba, hogy valamilyen szinten kialakítsam azt a napi rutint, amit otthon is követni szoktam.
Olyan írók könyveit kezdtem felkeresni, akiktől már korábban olvastam.
Olyan írók könyveit, akik korábban képesek voltak leláncolni képzeletük elkalandozásával.
Olyan írók könyveit, akik egyszer már megnyerték a szívemet írói stílusuknak köszönhetően.

Így olvastam el Stephanie Perkins legújabb regényét, és így akadtam rá Marie Lu második trilógiájának első részére.

The Young Elites



a gyomrom görcsbe rándul,
a szívem összeszorul,
a szám elé kapom a kezem,
a fejem rázom,
Ez nem lehet! Ez nem lehet!
tovább lapozok,
reménykedek,
rettegve és mégis kíváncsian olvasom egyik sort a másik után,
Mi lesz most? Mi lesz most?
alig bírom megállni, hogy előre ne lapozzak,
Ez nem lehet! Nem lehet!
a gyomrom még mindig görcsben,
az izgalom a tetőfokára hág,
harag gyúl bennem,
majd próbálom Őt nyugtatni,
Minden rendben lesz! Nem lehet ez az igazság, ugye?
Nem lehet! Ez nem lehet!





A Legenda trilógiával ellentétben a múlt egy különleges változatába vezeti vissza olvasóit az írónő. A reneszánsz Olaszország egy alternatívájába.

Adelina Amouteru egy igazi túlélő.
Azon gyermekek egyike, akik túlélték a világot sújtó "vérlázat". Ám eme csodával határos dolog mégsem megnyugvást és boldogságot hoz családjába, hanem szomorúságot, és csalódást. A doktorok egyféleképp tudták megmenteni Adelina életét: bal szemének kioperálásával. 
A heg örökre őrzi a betegség emlékét. Ahogyan valaha sötét hajának szürkesége, és ezüstös csillogása.

A láz túlélőit az emberek egy része félve szemléli, mások legszívesebben csodájukra járnának.
Úgy tartják, egyes gyermekek a láz túlélése után különleges, természetfeletti erőkre tettek szert. Az a hír járja, némelyik malfetto (ahogyan a túlélőket becsmérelve hívják) képes a tűz irányítására, mely embereket emészt fel belülről kifelé.


Enzo Valenciano a Daggers (Tőr-tetők) szervezet tagja, amely a különleges képességekkel rendelkező túlélőket fogja össze. Mondhatnánk, ők a Young Elites krémje. Azok, akik képesek tenni valamit a rendszer ellen, mely a vérláz túlélőinek kivégzésére van kiélezve.

A regény főhőse nem mindennapi karakter
Ahogy June is különleges főhősnője volt a Legenda trilógiának.

Ám ahhoz, hogy megértsük miért is más Ő, mint a többiek, miért is különlegesebb, és érdekesebb, meg kell értenünk a Marie Lu által teremtett alternatív világ energiáit. Az energiákat, amelyek 12 drágakőhöz kapcsolódnak, és az istenek, kik hozzájuk. Érdekes elgondolás ezen ősi hatalmak beemelése a történetbe, mely egyszerre teszi a történetet egyedivé, és izgalmassá.

Marie Lu úgy fogalmazott a könyv megjelenésekor, hogy Adelina egy gonosz szereplő, egy cselszövő, gaztevő. Az a karakter, akit a könyvekben általában nem szeretünk.

És mégis...

Számomra az egész könyv elképesztő élmény volt.
Az elején nehezen haladtam vele, majd megértve a szálakat, és az összefüggéseket, egyre nehezebben tudtam letenni. Azon kaptam magam, hogy újra minden szabad percem olvasásra fordítom. Hogy nem érdekel a zenehallgatás, se a TV, se más, csak a regény, a szereplők, a történések.
Enzo, Raffaele, Adelina, Violetta, és a többiek továbbmenetele. Teren taktikái, és elképzelései. Giulietta törvényei. Lucent és Gemma képességei.

A regényt olvasva teljesen a történet részesének éreztem magam. Volt, hogy úgy éreztem, engem is hatalmába kerít az elkeseredés, a sötétség, mely Adelina szívét minden alkalommal fenyegeti. Majd arra eszméltem, hogy ámulok a félelmetes, vérszomjas gondolatokon, melyek a fiatal lány elméjében helyet kaptak.
Mégis törődni kezdtem vele, az állítólagos gonosz főhőssel. Mert számomra nem volt gonosz. Megismerve a háttértörténetét, életének korábbi szakaszait, emlékeit, szenvedéseit, gyötrődéseit, nem éreztem rossznak őt, csak eltévelyedettnek.

Az egész regény hihetetlen mű.
Tetszett a kialakított világ, az energiák beemelése a történetbe, a szereplők, a különböző szemszögekből íródott részek. Mert Marie Lu itt is alkalmazza a többszörös szereplő-megszólaltatást, ahogy azt a Legenda trilógiában tette, ám itt míg Adelina részeit egyes szám első személyben olvashatjuk, Enzo, Raffaele és Teren fejezeteit külső szemlélőként ismerhetjük meg.

És ott van Teren Santoro.
Aki számomra a főgonosz lenne, és mégsem. Valami nála is megállít abban, hogy teljes szívemből utáljam, pedig tudom, hogy azt kellene. Szörnyű dolgokat tett, szörnyűeket. Olyanokat, amelyek miatt majd meghasadt a szívem. Amik miatt legszívesebben előrelapoztam volna a regényben, hogy megtudjam, ugye nem igazak?


Valamint Violetta.
Adelina kishúga, ki mindenféle megkülönböztető jel nélkül élte túl a hírhedt vérlázat. Vajon megmentheti a nővérét a benne lakozó sötétségtől?

Vajon létezik egyáltalán olyan ember, aki megmentheti Őt?

Nem is tudom, mit írhatnék még a regényről, amely még most is a hatása alatt tart.
Talán, ami a legfontosabb, és még kimaradt:
ELOLVASANDÓ!
ELKÉPESZTŐEN JÓ!
IZGALMAS, KALANDOS, FURFANGOS, FÉLELMETES, GONDOLKODÁSRA KÉSZTETŐ, MEGRETTENTŐ, és SZÍVSZORÍTÓ!

Marie Lu írói tudásának egy új arcát mutatta meg, aminek rendkívüli módon örülök!
Alig várom, hogy folytathassam eme remek időtöltés, amelyet a könyveinek elolvasása ígér, a The Rose Society című résszel! ;)
Puszi,
Patyi ;)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése