2018 egy nagyon különleges év volt számomra.
Tartogatott leírhatatlan boldogságot, sok baráti
összejövetelt, különleges találkozást, feledhetetlen koncertélményt, meghatározó
olvasmányt és mély gyászt.
Az év végére nehezen választottam olvasmányt, hiszen ezzel
mondhatni lezárok egy időszakot, egy újabb mérföldkő kerül a mögöttem álló
hosszú útra, egy újabb évnek mondok búcsút. Aztán, amikor elolvastam Rachel Higginson új megjelenésének
fülszövegét, úgy éreztem, erre van szükségem.
Egy régóta dédelgetett szerelem ért véget, és a gyász, ahogyan
Elizabeth Carlsont, engem is letaglózott. Bár én nem tudom olyan élesen elkülöníteni
a gyász öt szakaszát saját életemben, a Szerelem 5 lépésben című könyv ezeket a
stádiumokat hivatott bemutatni.
„Ez a történet nem arról szól, hogyan szerettem bele valakibe.
Ez a történet arról szól, hogyan tanultam meg ismét élni, miután a szerelem elhagyott.”
Öt szakasz, amely azzal kecsegtet, ha ezeken átjutsz, újra szabad leszel, újra tudsz felszabadultan nevetni, és örülni a mások és saját boldogságodnak.
Tagadás.
Harag.
Alkudozás.
Depresszió.
Elfogadás.
Szeretem az ötös számot, a második kedvencem, ebben a
kontextusban mégsem vagyok oda érte.
Tagadás.
Amikor még álmodsz róla, és reménykedsz, hogy ami történt,
nem történt meg.
Hogy álmodsz, ébren képzelegsz egy olyan jövőről, amit nem
akarsz megélni.
Harag.
Amikor rájössz, szerelem és gyűlölet oly közel áll
egymáshoz, és mégis oly távol.
Hogy lehet szeretve utálni valakit minden tettéért.
És hogy nemcsak a szerelem erős érzelem.
Alkudozás.
Amikor akár a saját életed is felajánlanád, hogy valami
másképp alakuljon.
Megválnál legféltettebb kincseidtől, vagy akár a számodra
hivatássá avanzsált hobbidtól, csak minden térjen vissza a régi kerékvágásba.
Depresszió.
Van. Létezik.
Nem egyszerű sem felismerni, sem kilábalni belőle.
Elfogadás.
Nem tudom, ez a szakasz mikor érkezik el.
Vagy épp, hogyan.
Rachel Higginson olyan átéléssel ír, ami folyamatos
gyomorgörcsöt okozott, és letehetetlenné varázsolta a könyvet. Hiszen a legtöbb
esetben tökéletesen együtt éreztem vele, tudtam, hogy amit ír, milyen
rettentően fájdalmas, mennyire elviselhetetlen az igazságtalanság érzése olyankor.
És vártam a feloldást. Azokat a pillanatokat, mikor
Elizabeth is rájön, hogy túl lehet ezt élni, tovább lehet lépni négy gyerekkel
a következő fázisba, és örülni egy-egy közösen elköltött napnak.
Habár a könyv magával ragadott, a történet megnyert, és úgy
gondolom, érdemes volt elolvasnom egy szerelmes regényt a továbblépésről, egy
valami elrontotta az örömömet.
Ben.
Ben Tyler egy igazi lovag fehér lovon, akitől, mint a
Vadregény Hamupipőkéje, menekül a hercegnő, de ő mégsem adja fel. Egy megmentő,
akire mindenki vár az életben.
Ám a helyzet az, hogy a megmentő nem mindig egy újabb szerelem,
egy újabb komoly kapcsolat, életre szóló összetartozás. A megmentő egy igaz
barát, egy kitartó családtag, egy mosolygó idegen, egy elgondolkodtató iromány,
egy felvillanyozó mozgásforma.
Azt sajnálom, hogy ez a könyv kissé azt sugallja, csak egy
újabb szerelem képes kisegíteni az embert egy véget ért kapcsolat okozta
gyászból. Pedig szerintem nem így van. Egy kapcsolat vége egyben önértékelést
is jelent, és egy esélyt az újrakezdésre, az eddigi mozzanatok átgondolására. Mert,
ha bezárul egy ajtó, mindig kinyílik egy másik. Bármilyen elcsépelten is
hangzik.
Szóval,
fájó szívvel és gyomorral olvastam végig ezt az öt fázist,
melyek mindenkinek tartogatnak fontos felismeréseket. Örülök, hogy a szép, bár furcsa
borító, és a szívszaggató kezdet nem ijesztett el, és sikerült eléggé megacéloznom
magam annyira, hogy egy könnycseppet se ejtsek Lizért és négy űbercuki
csemetéjéért. Ahogyan örülök annak is, hogy megismerhettem a Carlson és Tyler
családot.
Fájdalmasan szép történet.
"Nem volt sem tűzijáték, sem elképesztő pillanatok sorozata. Csak mi ketten, elvesztetten bolyongtunk a sötétben. Mintha valamiféle keresőúton jártunk volna mindketten, de külön-külön. És egy nap ugyanarra az útra tévedtünk."
Lehet, hogy én nem tudom meghatározni, éppen melyik fázisban
tartok,
de az biztos, hogy 2018 nemcsak a gyász éve,
hanem sok
minden remek, csodálatos más élményé is, amikre jó érzéssel gondolok vissza.
Bevallom,
féltem ettől az évtől. Tisztán emlékszem 2018. január 1-jére, ahogyan a gyomromat
rossz érzés környékezte – és nem az előző esti vad buli miatt, ami nem is volt
vad. Talán éreztem, hogy valami nem lesz rendben.
Ám akkor még nem tudtam, hogy mennyi örömben is részem lesz.
És mindennek a végén, úgyis a legfontosabbak a jó dolgok
lesznek, nem igaz?
Ti elgondolkodtatok már rajta, miért volt csodálatos év
2018?
Érdemes, hisz minden rosszban van valami (nagyon-nagyon) jó!
Boldog Új Évet Nektek! 💙
És köszönök mindent!
Puszi,
Patyi ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése