kegyetlen, majd Gonosz. vagy mégsem?

Még erősen él az emlékeimben az első rész befejezése, mikor rájöttem, hogy még januárig kell várnom a folytatásra. Úgy éreztem, az a majdnem kettő hónap, amit ki kell bírnom, csigalassúsággal fog telni. És mi lesz, ha addigra annyira más történetet olvasok, hogy nem tudok igazán visszarázódni ebbe a kalandba? 

Aztán elérkezett 2019. január 8-a. 

És elmúlt. 

Habár tisztában voltam vele, hogy a második rész megjelent, nem mertem belekezdeni. Még hátra volt pár szigorlat, amiket le szerettem volna tudni előtte. 

Jól tettem. 

Tündérfölde semmit nem változott: teli intrikákkal, titkokkal és kétértelmű mondatokkal. Sosem tudni, kiben lehet megbízni, és bár a tündérek nem tudnak hazudni, a szavakkal mesterien játszanak.

három kínai vad-hattyú

A könnyeimmel küszködöm az utolsó oldalakon.

Ha valaki pár évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy saját szórakozásomra fogok elolvasni egy több mint hatszáz oldalas családtörténetet, nem vagyok benne biztos, hogy hittem volna neki.

Most úgy érzem, nagyon sok mindenkivel meg szeretném osztani azt a rengeteg érzelmet, gondolatot, amit Jung Chang regénye váltott ki belőlem. Egy regény nagymamáról, anyáról és lányáról egy világban, amely képes volt a legrosszabbat kihozni a hétköznapi emberekből.

„Maónak sikerült a diktatúra leghatásosabb fegyvereivé formálnia az embereket. […] Azzal, hogy felszínre hozta és táplálta az emberek leggonoszabb tulajdonságait, Mao egy erkölcsi átokföldjét hozott létre, megteremtette a gyűlölet országát.” 

Jung Chang és családja hihetetlen bátorságról tett tanúbizonyságot.

Egy olyan korba születtek, egy olyan - innen távolinak és talán érthetetlennek is tűnő - országba, melyben a kommunizmus Mao Ce-Tung által rettentő méreteket öltött. Az iskolai tanulmányok is Mao szónoklatait tartalmazták, a művelődés „burzsoá” szokás volt, és tiltották. Nem voltak mozik, színházak, melyek szélesíthették volna az emberek látókörét. És a Nyugat a legnagyobb ellenségként élt mindenki képzeletében.

most. újra. de ki vagy te?

Az anyukák nagyon különleges lények, ahogy mindig megérzik, pontosan mire van szüksége a gyermeküknek. Az én anyukám is ilyen különleges lény, akiért nagyon hálás vagyok.

Ő az, akire mindig is hasonlítani szerettem volna és szeretnék is. Egy energiabomba, aki mindig törődik másokkal, akitől mindig számíthatok jó szóra - bár néha ez a jó szó fájdalmas, igaznak mindig igaz. A nehéz időszakokban is ő az, aki ott van, hogy seggbe rúgjon, majd a kezét nyújtva felsegítsen.

Amikor a kezembe adta egy könyvet, az első gondolatom az volt "nincs nekem szükségem erre, bátor vagyok én nélküle is". Nem erőltette, csak ott hagyta az asztalomon. Aztán elkezdtem olvasni.

Olvastam és olvastam a történeteket, és mindegyikkel tudtam azonosulni. Ha nem is pontosan ugyanaz történt meg velem, nagyon is hasonló "élményekben" volt már részem.

Így ismerkedtem meg Almási Kittivel, aki klinikai szakpszichológus, de engem nem ezzel a jól hangzó foglalkozással nyert meg.

papa kartonból és egyéb furcsaságok

Sosem voltam nagy színházi ember.

Az iskolai színházlátogatások nem szép és élvezetes emlékként maradtak meg bennem, inkább kötelezettségekként, amik sokszor az unalmasságig fajultak.

Nemrég azonban elhatároztam, hogy művészhallgatóként nyitok a világ felé.

Így jutottam el Székesfehérvárra egy barátnőmmel, hogy a Vörösmarty Színház stúdió színpadának első sorából nézzem végig

Tasnádi István: Kartonpapa című komédiáját 

Hargitai Iván rendezésében.

Őszinte leszek, nem véletlenül választottam ki ezt a darabot.