a perkinsi hepiend

Három történet az első szerelemről. 

A mindent letaglózó, magával ragadó első és igaz szerelemről, ami csak egyszer adatik meg az életben - vagy legyünk kevésbé drasztikusak -, ami csak egyszer adatik meg fiatal korunkban. 

Az a szerelem, amelyet már az első pillanattól érzel, és nem tudod kiverni a fejedből. 

Én is megtapasztaltam ezt a fajta szerelmet. 

Tizenegy éve - huh, öreg lennék? 

Habár én nem tudnám megmondani a legelső találkozásunk részleteit, arra emlékszem, hogy egy vékonydongájú, hatalmas zöldeskék szemekkel és hullámosodó aranybarna hajjal született fiúval kezdődött minden, akibe egy fiatalabb hajú lány belehabarodott. A lány akkor még nem én voltam, én csak a sok amerikai film hatására kerítőnőt szerettem volna játszani: összehozni a fiút és a lányt. Csak aztán beleszerettem a fiúba. Elvesztettem a kapcsolatot a való világgal, mert onnantól kezdve számomra csak ő létezett. A hangja, a nevetése, a mosolya és az, ahogy megfogta a kezem. A rengeteg séta és lopott csókok, érintések. A szerelmes versek. És a kék, csillogó, rózsás fülbevaló, amit a születésnapomra választott. Attól a naptól kezdve, hogy megkaptam, csak azt hordtam, mindenhez. Legszívesebben sosem vettem volna le, mert tőle kaptam. 

Stephanie Perkins: Isla és a hepiend

Isla Martin három éve habarodott bele a művészi tehetséggel megáldott Joshba, aki szeleburdi, nemtörődöm és mégis valamiért kiemelt helyet foglal el a lány szívében. 

A történet az ő kapcsolatukat mutatja be. 

Ám felmerül a kérdés:

az-e a boldog vég, ha egymásra találnak? 

Vagy az, ha Isla megtalálja önmagát és saját döntéseket mer hozni?

A regényt nem most olvastam először, mégis ugyanúgy kiváltotta belőlem a boldog és szorongó érzelmeket, mintha nem tudtam volna, mi következik.
Pedig tudtam, emlékeztem. 

A megismerkedés részleteire, a két szemszög különbségeire, a barátság fontosságára, a kalandokra, a tévés szereplésekre, és a tanulással töltött időre.
Emlékeztem és mégis...

Stephanie Perkins egy olyan remeket alkotott, ami bevonzott és meg is tartott.

Közben pedig ráébredtem, miért volt számomra most olyan fontos ez a trilógia:

bemutatott három kapcsolatot, azok korai nehézségeit és a megoldási lehetőségeket. 

A sorozat végére érve levontam a következtetést: van remény. 

Minden rosszból lehet valami jó. 

Csak merjünk remélni. 

Mert a remény hal meg utoljára - vagy ahogy egy nagyon különleges illető mondaná:

nem a remény hal meg utoljára, hanem a sejtszintű enzim folyamatokat.

Ennyit a varázslatról? ;)

Puszi,

Patyi ;)