Az igazságháló

Csak hogy tisztázzuk az alapokat:

- minden, ami ebben a bejegyzésben elhangzik igaz,

- minden szót teljesen komolyan gondolok,

- és nem, a későbbiekben sem fog kiderülni, hogy mégis hazudtam.

Klisé lenne azt mondta, hogy nem szeretem a hazudozást.

Merthogy ki szereti?

Én úgy gondolom, a nagy többség az őszinteséget pártolja.

Nemcsak a magánéletben, hanem a szakmai szférában is.

Ám természetesen egy-két füllentés biztosan mindenkinek becsúszott már.

"Persze, hogy elolvastam a kötelezőt."

"Egy kortyot se ittam a tegnapi bulin."

Satöbbi, satöbbi, satöbbi.

Viszont meg kell húzni valahol a határt.

Például, én a barátaimnak, a családomnak sosem hazudnék. Ha fájdalmat is okozok, megmondom az igazat, mert szerintem ez így fair.

Mondjuk, én még puskázni se tudok normálisan, mert vagy paprikavörös lesz a fejem, vagy remegni kezd a kezem és nem tudok írni. Tudom, szörnyű...

Na, de miért is beszélek a hazugságról?

Mivel ez a mai regény alapja.

A főszereplőnk egy lány, aki addig hazudozik, míg maga alá nem temeti a hazuglavina.

Egy eb-adta történetről

Amikor először láttam ezt a könyvet, nem igazán fogott meg.

Arany Pöttyös létére gyerekes, és számomra akkor még kissé értelmetlen borítója nem keltett bennem "ezt el kell olvasnom" érzést.

Aztán moziba szerettünk volna menni.

És valamilyen oknál fogva megnéztük a könyv alapján készült film beharangozóját. Habár tisztában vagyok vele, hogy egy film sosem pontosan olyan, mint a könyv, hogy vannak változtatások, méghozzá néha igen nagyok, mégis...

Tudtam, hogy ez a regény az elolvasandó könyvek listájára kell, hogy kerüljön.

Így mozi helyett, bele is kezdtem.

Most pedig, a könyv befejezése után, nem tudom, hol és mégis hogyan kezdjem soraim, amelyekkel ösztönözhetnélek Titeket arra, hogy elolvassátok ezt a művet.

Mert hogy érdemes.

Mindenképpen érdemes.

Austen nyomában, romantikában

Javíthatatlan romantikus vagyok.
Ez van.

Amint egy remekbe szabott szerelmes regény lapjai közé keveredem a szívem vadul dobogni kezd a mellkasomban, a gyomrom összeszorul és a torkomban gombóc keletkezik.
Az idő számomra megdermed, és néha még a külvilág zajai sem képesek kizökkenteni a történetből.

Vonaton kezdtem el olvasni.
Aztán a villamoson a sok holmimmal megrakodva nem tudtam folytatni.
Ám hazaértem, és máris nekiveselkedtem.
Csak úgy faltam a lapokat.

Hamu, piros, arany, avagy Meyer a harmadikon

Néha nehezen tudom szavakba önteni, hogy egy könyvben éppen mi tetszik.

Hiszen amikor megkérdezik, hogy pontosan mit olvasok, én lelkesen elkezdem mesélni, hogy kiborgokról, farkasokkal keresztezett emberekről, űrhajókról, holdlakókról olvasok. És miközben ömlik belőlem a szó, látom az értetlenség jeleit hallgatóságomon, látom, ahogy megjelenik arcukon a kérdés: "És ebben mégis mi a jó? Ez gagyi, semmi értelme..." 

Pedig igenis is van.

És igenis jó!

Marissa Meyer: Cress

Olvastam már kiborg Hamupipőről, űrhajós Piroskáról, és most elüldözött, holdlakó Rapunzelről.

Levél az Írónak

Kedves Böszörményi Gyula!

Habár én nem tudom olyan szépen formálni és alakítani a mondatokat, ahogyan Ön, azért megpróbálom szavakba önteni az érzést, ami a hatalmába kerít, miközben a könyveit olvasom.

Hadd kezdjem azzal a ténnyel, hogy egy Böszörményi-könyv esetében nem az ijedség fog el, mikor meglátom a vastag(abb) olvasmányokat, és nem eltántorítanak az oldalakon átívelő történetek, hanem elszomorítanak: hisz akár több mint hatszáz oldal legújabb olvasmányom Öntől, én többet szeretnék.

Telhetetlen vagyok.

Elnézést.

Piros, Európa, kiborg, vagyis...?

Sorozatból sorozatba keveredem.

Bár ez manapság már nem nehéz, amennyi sorozat megjelenik a különböző kiadók gondozásában.

Most épp egy második részt kezdtem el olvasni, amit még korábban sokszor emlegetett nekem a nővérem, de valamiért nem kezdtem bele.

Aztán egyik héten, mikor épp indultam volna a suliba, és már befejeztem a megnyerő Jackson fiú kalandjait, egy újabb olvasmány után kutattam. És megtaláltam Marissa Meyer Holdbéli krónikák című sorozatának második részét.

Míg az első rész főszereplője a kiborg köntösbe bújt Hamupipőke volt, a második rész egy másik régi mesebeli karaktert állított a reflektorfénybe.

Riordan sorozatremeke

Az úgy volt, hogy elértem az utolsó fejezethez.

És nem akartam elolvasni. 

Nem akartam, hogy vége legyen, és befejeződjön a történet. 

Nem akartam lezárást.

Féltem, hogy mi lesz velem nélkülük, de tényleg.

Percy.

Annabeth.

Grover.

Tyson.

Nico.

Mindannyian az életem részévé váltak.

Minden nap új eseményeket tudtam meg kalandjaikból, és nehézségeikből, és minden nap szurkoltam nekik a továbbjutásért, a győzelemért.

Két napig csak az ágyam mellett hevert a regény, és nem olvastam. 

Pedig eddig nem telt el úgy nap, hogy ne olvastam volna. Visszaszoktam arra, hogy a metrón állva is elővettem a könyvet és olvastam. Mindegy volt, hogy csak egy megállót megyek vagy többet. Hazafelé is olvastam, miközben sétáltam.

Néha végigpásztáztam az utat "aknák" után kutatva, majd megnyugodva merültem vissza a görög mitológiával átitatott regény soraiba.

Őszinte leszek Veletek.

Perszeusz, a megnyerő

A sorozatok megosztják az embereket.

Van, aki szereti a folytatásos regényeket, van aki ki nem állhatja őket.

Én valahol a kettő között állok.

Néha annyira üdítő elolvasni egy egyrészes irományt. Megismerni a szereplőket, megszeretni őket, együtt átélni a történéseket, amelyeknek minden egyes részére emlékszem. Mert igen.
Bármilyen szörnyen is hangzik, előfordul, hogy mire egy sorozat harmadik részéhez érek, az apró momentumok bizonyos részei elvesznek az olvasás során. Pedig lehet, hogy fontos elemei lesznek még az elkövetkezendő történéseknek. Persze, nemcsak a könyvek száma meghatározó egy sorozatban, hanem a részek között eltelt idő is.

Na de, miért is hoztam fel most ezt a témát?

Mert most egy sorozatot olvasok.

Méghozzá egy olyan sorozatot, aminél amint elolvasom az egyik részt, már veszem is kézbe a következőt. A történet néha-néha alkalmaz visszacsatolásokat a múltbeli eseményekhez, amelyekkel feleleveníti a már átélt izgalmakat, és lehetőséget ad a regény teljes egészének átlátására, élvezetére.

Amikor egy titok feltárul

Legutóbb úgy kezdtem a bevezetést, hogy minden anyummal kezdődött.

Most is kezdhetném pont így.

Hihetetlen egy nő, az biztos.

Arany keze van, vagy nem tudom, hogy csinálja.

Szóval, hozott nekem egy könyvet, ami szerinte érdekes lehet.

Ő még nem olvasta.

Kapta valahonnan.

Első gondolat?

A borítója szép.

Majd a fülszöveget is elolvastam - igen, komolyan! - és a sztori is érdekelni kezdett.

Felvittem a szobámba, de aztán valahogy elmaradt az olvasása.

Azt hiszem, helyette inkább egy Jane Austen könyvet kezdtem el, az Emmát - amit még azóta sem sikerült elolvasni, mert nem bírom Emmát. Na mindegy, ez most nem lényeges.

Aztán egyik délután, amikor épp készültem vissza az egyetemre egy rövid hétvégi otthonlét után, elkezdtem kutakodni a könyvek között.

Mit olvassak?

Mit olvassak?

Semmit nem találtam, ami megfogott volna. Aztán apum mondta, hogy ő nemrég olvasott egy jó könyvet, ami szerintem tetszene nekem.

És odaadta ugyanazt a regényt, amit anyától kaptam.

Hogy is van a dalszöveg?

Ez a vonat, ha elindult, hadd menjen?

Én azt akartam, hogy csak menjen és menjen!

Perseus bemutatkozik

Minden anyummal kezdődött.

Vagyis pontosítva anyum legújabb olvasmányával. Ugyanis egy igen különleges könyvet kezdett el olvasni - állítása szerint -, ami kifejezetten emészthető stílusban tárja olvasója elé a görög mitológia kesze-kusza történeteit Kronosztól Zeuszon át egészen Dionüszosz isteni mivoltáig.

Annyit áradozott arról, hogy milyen jól meg van írva, mennyire tetszik neki a nyelvezet, és hogy szerinte a magyar mondákról is rendkívül hasznos lenne egy ilyen stílusú olvasmány...

Kíváncsi lettem.

Tudom, aki kíváncsi, hamar megöregszik. Úgyhogy gyorsan elkezdtem olvasni, mert én nagyooon hamar meg fogok öregedni.

Rick Riordan:  A villámtolvaj

Be kell valljam, engem mindig is vonzott egy kicsit a görög mitológia. Még emlékszem, amikor a gimiben kiadtak a témáról ajánlott olvasmányokat. Elolvastam őket. És ez nagy szó, mert habár olvasni szeretek, a kötelezők mégsem nyertek meg sosem. Valahogy nehezen értelmeztem őket. Ámde Kronosz története, ahogy titánból letaszított apává lett gyermekei által, akiket befalt, hogy uralmát megszilárdítsa... Azért ez már valami!

A görögök tudtak egy s mást!

Percy Jackson neve úgy vélem, már sokatoknak ismerős.