Mindenki életében történnek olyan dolgok, amelyektől úgy érezzük, egy részünk elveszett. Valahol a hosszú úton, amely az életünk, rengeteget nyerünk, de majdnem annyit veszítünk is. Sokszor nehéz feldolgozni az eseményeket, és legszívesebben elmenekülnénk a valóság elől.
Nekem már kétszer történt ilyen esemény az életemben, amely elől elbújtam volna, amelynél legszívesebben visszaforgattam volna az idő kerekét.
Már egy ideje könyvet sem tudtam fogni a kezembe. És nem azért, mert nem volt egy darab sem a közelemben. Egyszerűen nem ment. Akárhányszor a kezembe fogtam egyet, és elkezdtem olvasni, az agyam kattogni kezdett minden máson, csak a regényre nem tudtam figyelni.
Aztán megkezdődött az iskola, mint mindenkinek. Nekem is voltak/vannak vele gondjaim. Főleg a kiiratkozással az előző sulimból. A mostani pedig még azért zavaros, mert új. Majd belejövök!
Az első hetekben valahogy vissza kell rázódni az iskolás mindennapokba. Ma reggel még a tévében is ezt hallgattam, amikor ébredezni próbáltam, több-kevesebb sikerrel.
Na de, már ezer éve meséltem újabb könyvről, és nagyon sajnálom, hogy ilyen sokáig várattalak Titeket!
Az a könyv, amely valamennyire vissza tudott húzni a merengésből, a folyamatos rossz gondolatoktól, és a szomorú egyhangúságból Sarah Addison Allen egyik csodaszép regénye. Bár még nem értem a végére, de attól csapjunk bele a lecsóba!