Először a molyon látott borító fogott meg.
Majd láttam a rengeteg pozitív, szívbemarkoló értékelést.
"Ez már majdnem zseniális..."
"Ettől a könyvtől megszakad az olvasó szíve..."
"Kiváló... Tökéletes, elégikus komédia."
Később felfedeztem a mozifilm plakátján, hogy a Beavatott egyik főszereplője játszik benne.
Utána megnéztem a trailert.
Végül hosszas keresgélés után sikerült megszereznem a könyvet a molyról.
John Green: Csillagainkban a hiba
A történet rákban szenvedő fiatalokról szól.
Arról, hogyan élik meg a rákot.
Arról, hogyan élik a saját életüket a családjuk körében, akik sosem tudhatják, mikor hagyja el őket beteg szerettük.
Arról, hogy barátkoznak, miközben tudják, hogy bármikor vége lehet mindennek.
Arról, hogy esnek szerelembe.
Hazel Grace Lancaster.
Augustus Walters.
Isaac.
Peter Van Houten.
Nem hiszem, hogy magát a történetet be kéne mutatnom, hisz jó sokáig ez folyt még a csapból is.
A filmről annyit, hogy Szirmai Gergely azt mondta róla, a célja nem más, mint megsiratni a nézőit.
Vajon a könyv célja is ez lenne?
Hogy őszinte legyek, eleinte nem értettem, hogy mi lehet ebben a könyvben annyira jó.
Egy regényben, amely bármennyire is romantikusnak van beállítva, mégiscsak a halál áll a középpontjában.
Egy regényben, amelyben a főszereplő arra vár, hogy meghalhasson végre, hogy vége legyen a szenvedésének.
És hogy őszinte legyek, még most, a mű elolvasása után sem értem igazán.
Ám azt tudom, hogy megfogott.
Nem Hazel tetszett benne - annak ellenére, hogy véleményem szerint John Green nagyon jól eltalálta a beszédstílusát, gondolkodásmódját.
Nem is Augustus a szájából kilógó, örökké meggyújtatlan cigivel, és a néhol fura metaforáival.
Nem is azok a részek, amikor az író a szívszorongatásra hajtott.
Nem is a sok-sok "Oké"-zás.
Nem is a levél. (Bár utána tényleg összeszorult a gyomrom.)
Azt hiszem, igazán az tetszett, ahogyan a témát feldolgozta.
Ahogyan a szereplők a dolgokhoz álltak: az időhöz, barátsághoz, szeretethez vagy épp szerelemhez.
Sokszor mondják, hogy élvezd az életet, amíg lehet!
Erre a műre úgy vélem, ez a 'mondás' illik a legjobban. Mert Hazel és Augustus napjai úgy tűnik, jobban meg vannak számlálva, mint például a szüleiké. Kevesebb nap adatik meg nekik a közös életre, az együtt töltött napokra, a szórakozásra.
A regénnyel kapcsolatban nagyon sok mindent lehetne mondani.
Ám nekem nem igazán megy ennek a könyvnek az értékelése.
Méghozzá azért nem, mert a könyv egy komoly témát dolgoz fel. Egy komoly témát, mivel nemcsak a rákos fiatalok szenvedéséről szól, hanem arról, hogy a családjuk, barátaik hogyan élik meg velük a mindennapokat, rettegve az elveszítésüktől.
Annyira nem voltak jól kidolgozva a karakterek, a szereplők. Néhol erőltetett volt a kialakult szituáció, vagy épp a beszélgetések.
Nem tökéletes írás. (Bár melyik könyv az?)
Ám John Green egy olyan téma előtt tisztelgett a megírásával, ami előtt érdemes fejet hajtani.
Úgy gondolom, mindenki magának kell eldöntenie, hogy szeretné e átélni ezt a könyvet.
Egyszer azért mindenképp ajánlott megismerni.
Puszi,
Patyi ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése