Egy regény a családról

El is felejtettem, hogy milyen jó dolog Sarah Dessen könyveket olvasni. 

Amikor egy regény nemcsak arról szól, hogy egy lány vagy éppen egy fiú szerelmes lesz, vagy nagy gazdaságban, mégis szomorú körülmények között él, esetleg hazudozik, majd minden jóra fordul...

Hanem bemutatja az élet nagy dolgait, amik tényleg igazán fontosak. 

Habár felmerül a regényben a romantika, a szerelem, megjelenik a bizalom kérdése is és az, hogy kire számíthatunk igazán a bajban.

Amikor a kukkolás kifizetődik, avagy...

Néha úgy tűnik, hogy mások élete sokkal érdekesebb.

A miénk vagy egyhangú, vagy épp számunkra lehangoló.

Figyeljük a sztárok életét a Facebookon, Instagramon, videókat nézünk a mindennapjaikról.

Álmodozunk, hogy egyszer talán majd mi is eljutunk arra a helyre, ahonnan ők olyan vidámnak tűnve bejelentkeztek.

Ennek a regény a főszereplője is izgalmasabbnak és szeretet teljesebbnek, eseménydúsabbnak találja mások életét a sajátjánál. Pontosabban a szomszéd család élete kelti fel az érdeklődését, ahogyan sokadmagukkal a mellettük lévő házba költöznek.

Míg az ő családjában rend a lelke mindennek, a szomszéd család mindennapjai inkább kaotikusnak és spontánnak mondhatók.

És mégis mi sülhet ki egy ilyen alapból?

Miért NE címezd meg a szerelmes leveleket...

Egy barátnőm nyomta a kezembe a könyvet azzal a kitétellel, hogy amint befejezem az éppen aktuális olvasmányom, belekezdek.

Illetve, hogy nem szabad előre elolvasnom a végét.

Be kell valljam, ez utóbbi volt a legnehezebb.

Ugyanis bármilyen szörnyű dolog is, mostanában rászoktam, hogyha egy olyan könyvet olvasok, ami miatt izgulni kezdek, görcsbe szorul a gyomrom, gombóc ül a torkomban, és egyéb "élmények", akkor beleolvasok a regény utolsó oldalaiba.

Nem olvasom végig őket, csak szemezgetek.

Majd nyugodtan visszatérek oda, ahol tartottam. 😇

Ezt csináltam a Blackmoore olvasása közben is, mert már olyan fáradt voltam, ám a könyv meg annyira gyötrően izgalmas volt, hogy nem bírtam elaludni a tudattal, hogy nem tudom a végkifejletet.

Ám most ez meg volt tiltva.

És be is tartottam.

Bár, be kell valljam, hogy igen nehezen.

Az igazságháló

Csak hogy tisztázzuk az alapokat:

- minden, ami ebben a bejegyzésben elhangzik igaz,

- minden szót teljesen komolyan gondolok,

- és nem, a későbbiekben sem fog kiderülni, hogy mégis hazudtam.

Klisé lenne azt mondta, hogy nem szeretem a hazudozást.

Merthogy ki szereti?

Én úgy gondolom, a nagy többség az őszinteséget pártolja.

Nemcsak a magánéletben, hanem a szakmai szférában is.

Ám természetesen egy-két füllentés biztosan mindenkinek becsúszott már.

"Persze, hogy elolvastam a kötelezőt."

"Egy kortyot se ittam a tegnapi bulin."

Satöbbi, satöbbi, satöbbi.

Viszont meg kell húzni valahol a határt.

Például, én a barátaimnak, a családomnak sosem hazudnék. Ha fájdalmat is okozok, megmondom az igazat, mert szerintem ez így fair.

Mondjuk, én még puskázni se tudok normálisan, mert vagy paprikavörös lesz a fejem, vagy remegni kezd a kezem és nem tudok írni. Tudom, szörnyű...

Na, de miért is beszélek a hazugságról?

Mivel ez a mai regény alapja.

A főszereplőnk egy lány, aki addig hazudozik, míg maga alá nem temeti a hazuglavina.

Egy eb-adta történetről

Amikor először láttam ezt a könyvet, nem igazán fogott meg.

Arany Pöttyös létére gyerekes, és számomra akkor még kissé értelmetlen borítója nem keltett bennem "ezt el kell olvasnom" érzést.

Aztán moziba szerettünk volna menni.

És valamilyen oknál fogva megnéztük a könyv alapján készült film beharangozóját. Habár tisztában vagyok vele, hogy egy film sosem pontosan olyan, mint a könyv, hogy vannak változtatások, méghozzá néha igen nagyok, mégis...

Tudtam, hogy ez a regény az elolvasandó könyvek listájára kell, hogy kerüljön.

Így mozi helyett, bele is kezdtem.

Most pedig, a könyv befejezése után, nem tudom, hol és mégis hogyan kezdjem soraim, amelyekkel ösztönözhetnélek Titeket arra, hogy elolvassátok ezt a művet.

Mert hogy érdemes.

Mindenképpen érdemes.

Austen nyomában, romantikában

Javíthatatlan romantikus vagyok.
Ez van.

Amint egy remekbe szabott szerelmes regény lapjai közé keveredem a szívem vadul dobogni kezd a mellkasomban, a gyomrom összeszorul és a torkomban gombóc keletkezik.
Az idő számomra megdermed, és néha még a külvilág zajai sem képesek kizökkenteni a történetből.

Vonaton kezdtem el olvasni.
Aztán a villamoson a sok holmimmal megrakodva nem tudtam folytatni.
Ám hazaértem, és máris nekiveselkedtem.
Csak úgy faltam a lapokat.

Hamu, piros, arany, avagy Meyer a harmadikon

Néha nehezen tudom szavakba önteni, hogy egy könyvben éppen mi tetszik.

Hiszen amikor megkérdezik, hogy pontosan mit olvasok, én lelkesen elkezdem mesélni, hogy kiborgokról, farkasokkal keresztezett emberekről, űrhajókról, holdlakókról olvasok. És miközben ömlik belőlem a szó, látom az értetlenség jeleit hallgatóságomon, látom, ahogy megjelenik arcukon a kérdés: "És ebben mégis mi a jó? Ez gagyi, semmi értelme..." 

Pedig igenis is van.

És igenis jó!

Marissa Meyer: Cress

Olvastam már kiborg Hamupipőről, űrhajós Piroskáról, és most elüldözött, holdlakó Rapunzelről.

Levél az Írónak

Kedves Böszörményi Gyula!

Habár én nem tudom olyan szépen formálni és alakítani a mondatokat, ahogyan Ön, azért megpróbálom szavakba önteni az érzést, ami a hatalmába kerít, miközben a könyveit olvasom.

Hadd kezdjem azzal a ténnyel, hogy egy Böszörményi-könyv esetében nem az ijedség fog el, mikor meglátom a vastag(abb) olvasmányokat, és nem eltántorítanak az oldalakon átívelő történetek, hanem elszomorítanak: hisz akár több mint hatszáz oldal legújabb olvasmányom Öntől, én többet szeretnék.

Telhetetlen vagyok.

Elnézést.

Piros, Európa, kiborg, vagyis...?

Sorozatból sorozatba keveredem.

Bár ez manapság már nem nehéz, amennyi sorozat megjelenik a különböző kiadók gondozásában.

Most épp egy második részt kezdtem el olvasni, amit még korábban sokszor emlegetett nekem a nővérem, de valamiért nem kezdtem bele.

Aztán egyik héten, mikor épp indultam volna a suliba, és már befejeztem a megnyerő Jackson fiú kalandjait, egy újabb olvasmány után kutattam. És megtaláltam Marissa Meyer Holdbéli krónikák című sorozatának második részét.

Míg az első rész főszereplője a kiborg köntösbe bújt Hamupipőke volt, a második rész egy másik régi mesebeli karaktert állított a reflektorfénybe.

Riordan sorozatremeke

Az úgy volt, hogy elértem az utolsó fejezethez.

És nem akartam elolvasni. 

Nem akartam, hogy vége legyen, és befejeződjön a történet. 

Nem akartam lezárást.

Féltem, hogy mi lesz velem nélkülük, de tényleg.

Percy.

Annabeth.

Grover.

Tyson.

Nico.

Mindannyian az életem részévé váltak.

Minden nap új eseményeket tudtam meg kalandjaikból, és nehézségeikből, és minden nap szurkoltam nekik a továbbjutásért, a győzelemért.

Két napig csak az ágyam mellett hevert a regény, és nem olvastam. 

Pedig eddig nem telt el úgy nap, hogy ne olvastam volna. Visszaszoktam arra, hogy a metrón állva is elővettem a könyvet és olvastam. Mindegy volt, hogy csak egy megállót megyek vagy többet. Hazafelé is olvastam, miközben sétáltam.

Néha végigpásztáztam az utat "aknák" után kutatva, majd megnyugodva merültem vissza a görög mitológiával átitatott regény soraiba.

Őszinte leszek Veletek.